Elvették tőlünk május elsejét. Pedig május elseje a munkásoké, a dolgozó emberé. Amikor tilos volt ünnepelni, a hitet erősítette a munkásemberben. A hitet abban, hogy a tőke uralmát le lehet győzni, és jönnek jobb idők.
A szocializmus évtizedeiben felszabadultan ünnepelhetett munkás, paraszt és értelmiségi, a hatalom a népé volt, az állam őket szolgálta. De kié e nap ma, 2024-ben?
Az 1990-es rendszerváltáskor sokan voltak az új uralkodó elitben, akik eltörölni, kiirtani akartak mindent, ami a szocializmusra emlékeztetett. Lemészárolták a szocialista kor ünnepeit, április negyedikétől kezdve november hetedikéig, és a törvény erejével száműztek a köznyelvből olyan ártatlan szavakat is, mint felszabadulás.
Május elseje komoly fejtörést okozott. A rendszerváltók gyűlölték a munkásság ünnepét, de nem lehetett csak úgy betiltani. Május elseje nem a kommunisták külön bejáratú eseménye, hanem a világ dolgozóinak ünnepe. Hitler se merte betiltani. Nem provokálni akarta a munkásokat, hanem a fasizmus mellé állítani őket. Úgyhogy május elseje lett a „nemzeti munka ünnepe.”
A magyar elit is jobban látta, ha nem betiltja, hanem megszelídíti az ünnepet. Nevezzük a munka ünnepének, legyen munkaszüneti nap, legyen vidámság, mulatság! Felejtsük el, hogy ez a munkásosztály harci ünnepe! Legyen a családi együttlét, az áhítat, a pihenés napja!
Munkásosztály már nincs, mondták, munkavállalók vannak. Nincs szükség harcra, hiszen tőkés és munkás egy csónakban evez. Ha jól megy a tőkésnek, több jut a munkásnak is!
A szakszervezetek megvédhették volna, de vezéreik nem nagyon akartak harcolni. Nem is nagyon tudtak, hiszen a szocializmusban nem kellett. A hatalom a dolgozó népé volt, mindent megkapott az államtól, amit lehetett.
A szakszervezeti főnökök gyorsan akklimatizálódtak a kapitalizmusban. Rájöttek, hogy egyszerűbb egyezkedni a színfalak mögött, mintsem harcba vinni a dolgozókat. És nem is olyan veszélyes!
A legfurcsább az, hogy a munkásemberek maguk is bevették ezt a szöveget. Csodákat vártak a kapitalizmustól, Európát, szabad változást, szabad utazást, és cirka olyan életszínvonalat, mint az osztrák melósé. Önként feladták a munkásmozgalom évszázados hagyományait. Eltűntek a munkásdalárdák, a turistaegyesületek. Belenyugodtak, hogy annyi szakszervezet lett, mint csillag az égen, és egyikbe se rohantak belépni.
A pártok is csak annyiban érdekelték az embereket, hogy négy évente illett valamelyikre szavazni. A Munkáspártra ráfogták, hogy ők a múlt, nem érdemes rájuk szavazni. A szocdemek sokáig tudták szédíteni a népet, sokan hitték el nekik, hogy ők visszahozzák az elkótyavetyélt múltat, a munkát, az ingyenes oktatást és egészségügyet, a biztonságot.
A szocializmus a dolgozókat is leszoktatta a harcról, a tőke elleni harcot pedig meg kellett tanulni. A tanulás persze gyorsan megkezdődött, mikor a vadkapitalizmus magával hozta a tömeges munkanélküliséget, a drágaságot, a nyomort.
2006 táján nem sok hiányzott ahhoz, hogy az átvert, becsapott dolgozók megrohanják a parlamentet, és elsöpörjék a válsággal küzdő magyar kapitalizmust.
A dolgok másként alakultak. 2010-ben a szocliberális kormányt felváltották a konzervatívok Vegyünk el a tőkétől, és adjunk a népnek! Ezzel indult el az új korszak.
Magyarországot munkaalapú társadalomnak nyilvánították. Ez nem azt jelentette, hogy a munkásé a hatalom. Azt azonban igen, hogy az értékalkotó munka fontos mércévé vált.
A szakszervezetek jogait megnyirbálták, a sztrájkokat a minimálisra korlátozták. Hozzáláttak a Városliget átépítéséhez, így a régi harcos május elsejék emléke is kezdett eltűnni.
Kell-e nekünk 2024-ben május elseje? Kell-e harcolnunk? Ha igen, miért? Nos, a békéért mindenképpen! A tőkének pénz, profit kell, ezért vannak a háborúk. Mi nem akarhatunk elpusztulni azért, hogy a tőkésnek több legyen.
Lehet, hogy a nagy juttatások kora is véget ér, fogytán a pénz! A tőke most már nem akar árszabályozást, szociális kiadásokat, pénzt akar, magának! Az árak emelkednek, a béreink nem közelednek az osztrákhoz, az emberek egyre többször maradnak segítség nélkül.
Ezek már olyan ügyek, amelyeket nem lehet egyezkedéssel megoldani. Az agrártermelők nem véletlenül mentek ki az európai utcákra. Mindenütt hangosabb az értelmiség is. Megbillent a jóléti társadalom, megroppant a középosztály. Mindezek láttán bátorságra kapnak a széles dolgozói rétegek is.
Május elsejét a tőke a munkásosztály szolidaritásának napjából családi ünneppé szelídítette. Fegyverünket vette el. Itt az ideje visszavenni! Május elsejét tegyük ismét harci ünnepé! Ne csak szórakozzunk, hanem erősítsük összefogásunkat! Értessük meg egymással, hogy vagy együtt, vagy sehogy! Május elseje a miénk, május elseje rólunk szól.
