Kós Zoltán 
egyperces őrületek
Kövess és lájkolj minket:
Peter Tromm, a túlméretes alkalmi felsőről Lakzi Lajbiként ismert előadóművész, kezében ütött-kopott viharlámpájával, óvatosan csoszogott lefelé a lépcsőn. Pocakja eltakarta a cipőjét, nehézkesen tapogatta lábával a lépcsőfokokat.
– Már csak három, kettő, egy és lenn is vagyunk, – morgott félhangosan – hogy a fene enné meg ezt a sorost. Meg a párhuzamost is. Sosem fogom elhinni, hogy a villanynak nem mindegy, hány dróton jár a falakban.
A petróleum pislákoló fényénél végigment a fal mentén, majd befordult a folyosó végén.
– Rohadt óraátállítás – zsörtölődött. – Aki ezt kitalálta, annak kéne körbejárni a világban és állítgatni a különböző órákat. Itt van például a villanyóra. Most kell még lépnem hatot. És ez már a pincelejáró. Odalenn jön be a házba a gáz.
A fordulóig kilenc, aztán még tíz lépcsőfok következett. A pinceajtó kilincsre volt zárva. Mióta az energia-kommandó felfeszítette az ajtót, nem volt kedve megjavíttatni a zárat. Elért a boltívek utolsója alatti gázcsonkig. Felemelte a lámpást, s vaksin tartotta a doboz elé.
– Hogy azt a magasságos, paszulyszárra kapaszkodott árgyélusát a mestergerendának – kiáltott dühösen a köntöse zsebeit tapogatva. – Fennfelejtettem azt a búbánatos szemüveget. Most vissza kéne mennem érte. Menjen a fene, majd tapogatok inkább.
A csőcsonkok végén leplombált hollandiakat talált, ahogy sejtette is. – Tehát legalább gázrobbanástól nem kell tartanom, – szuszogta a fogai közt – ez a hülye lámpa simán a levegőbe repíthetné az egész kócerájt. Hibbammeg, de forró ez a cucc! Na, oké, már meg is vagyok. Végre mehetek az ágyacskámba.
Visszafelé már alig lobogott a lámpa fénye, minden lépést számolni kellett. Amikor végre a lépcső tetején a villanyóra szekrény előtt megállt, alig kapott levegőt. Kinyitotta az ajtót és mohón nyúlt be az üregbe. Megragadta az odakészített gyertyát, s még időben tartotta a petró utolsó, kilobbanó lángjához. – Na, ideértem, – lelkendezett – legalább most nem sötétben kell visszamásznom az emeletre.
Egyik kezében a forró lámpát lógázva, másikban egy gyertyacsonkot egyensúlyozva visszaerőltette magát a felső szintre, egészen a hálóig. Az ajtó résnyire nyitva volt, elég volt lassan taszítania, hogy nyíljon. Az ágy szélére ült és elfújta a gyertyát.
– Csak tudnám, minek mászol le minden éjjel a sötétben, megnézni a leszerelt gáz- és villanyórák helyét? – pörölt egy türelmetlen hang.
– Nosztalgia, Mama, nosztalgia, – mondta, majd lefeküdt ő is. – Hogy az a! Hát az órát meg elfelejtettem átállítani, ha már úgyis ott jártam. Sebaj, majd reggel bepótolom. Slávgucc, Mama.
– Slávgucc, Peter.
Kövess és lájkolj minket:
About the Author
