Kós Zoltán 
Talán hamis-, vagy játékpénz?
Talán meséltem már – kezdte a szokott szavakkal mondókáját az Öregember – de a napokban elém került egy kép, s újra beugrott a régi történet. Első ízben 1984 nyarán kerültem ki a Tátrába dolgozni. Akkor az külföld volt, tehát nem is dolgozhattam volna ott engedélyek nélkül, és még a 18-at sem töltöttem be, tehát nem is dolgozhattam volna ott különleges engedélyek nélkül. De akkoriban, nem is gondoltam erre, csak éltem a kamaszkor boldog éveit.
Két évvel később,1986 nyarán ismét a néhai Csehszlovákiában segítettem a gyereküdültetésben. Nemzetközi úttörőtábornak nevezték, de igazából szakszervezeti kezelésű üdülő volt az Alacsony-Tátrában. Hogy könnyebb legyen megérteni, valami rögtönzött csereüdültetés volt, „én nyaraltatom a te gyerekedet, te pedig nyaraltatod az én gyerekemet”.Sok pénzzel kellett dolgozni, mert „a nehézségek elhárítására” a magyar gyerekek befizetett forintja itthon maradt, s az ideutazó csehszlovák gyerekek kapták meg zsebpénz gyanánt, míg a csehszlovák gyerekek befizetett koronáit mi kaptuk meg, kikerülve a vámosokat, bankokat és hasonló kártékony szervezeteket. Mivel én voltam a legmozgékonyabb, lévén egyedüli nem pedagógus, általában én császkáltam a környéken, ismerkedtem a zsebkendőnyi településekkel. Megkaptuk a pénzünket a szlovák kollégáktól, amit jórészt 1000, 500 és 100 koronás bankjegyekben adtak. Na de így hogy lehet kiosztani a zsebpénzt a gyerekeknek? Amíg törtem a fejemet, meglátogattam a legközelebbi, egyébként festői szépségű kis falu sörözőjét, vegyesboltját, és postahivatalát. Könnyen tettem, mert egyben volt minden. A tágas helyiség bejáratával szembeni falat végig polcok borították, fél ölnyire előttük pedig hosszú pult választotta el a kiszolgáló részt a vásárlók terétől. A polcok telis-tele a korra jellemző termékekkel, amiket egy hegyi faluban vásárolhattak az emberek, mint pl. savanyúuborka, narancslé konzerv, nápolyi, bébiétel, gumicsizma, esőköpeny, cigaretta, rum, vodka, gin, sör, sör, sör, sör. Szemből nézve a pult jobboldalán voltak a sörök, velük szemben néhány könyöklésre szolgáló asztalka várta, hogy a vendégek körülállva beszélgessenek a nap végén, közben, kezdetén. A postára ugyan másik ajtón kellett bemenni, de ugyanaz a helyiség volt. Lukas padlózat, hiányzó pallók, „rusztikus” körülmények. Nekem kifejezetten tetszett. Manapság divat az ilyen, drága pénzért csináltatnak hasonlót új házaikba a sznobok. A sör finom volt, de amikor fizetni kellett a boltos-csapos-hölgy megrémült a kezemben lévő bankjegy láttán. Nem tud visszaadni, menjek át a postára, ott talán felváltják. Átmentem, ami annyit tett, hogy ajtón ki, néhány lépcsőfokot mászni bal felé, másik ajtón be. S máris a postahivatalban találtam magamat, ahol az üveggel elválasztott postáshölgy háta mögött karnyújtásnyira járt-kelt a boltosnő. A „postán” persze megint ugyanúgy rémület. Meglepődöttség, értetlenség, bizalmatlanság. Talán némely félelem is? Hát hogy lehet ilyen pénze egy külföldinek? – aki még ráadásul csehszlovákul sem tud, hogy elmondaná, hogy lehet ilyen pénze egy külföldinek. A postáshölgy telefonért nyúlt, hadart valamit, majd bólogatás. Megint hadarás, megint bólogatás. Mindeközben a tenyerét mutatta felém, jelezve, hogy legyek türelmes. Az voltam. Tíz percen belül megérkezett a falu egyetlen csendőre. Alacsony, pocakos negyven körüli alak, szakállal és zöld egyenruhában. Ha egy nagy, piros kalappal a fején jelent volna meg, azt hihetem, hogy Rumcájsz intézkedik, személyesen. Mint kiderült, neki telefonált a nő. Ő is nézegette, forgatta a bankómat, és újabb eredménytelen kísérletet tett csehszlovák nyelven annak eredetét kideríteni. Bár nagymamám nyelvén úgy peregtek a szláv nyelvek, többek között a cseh is, mint nagyteljesítményű morzsolón a tengeriszemek, az én csehszlovák nyelvtudásom kimerült a „jedenvodkajedenpivó” szó ismeretében. Persze azért négy nyelven folyt köztünk kommunikáció, oroszul, németül, kézzel és lábbal. Ezek közül a harmadikat és negyediket értették leginkább a helyiek. Nagyon úgy tűnt, mintha még sem a boltos, sem a postás, sem a csendőr nem láttak volna ezer koronást, s féltek, hogy valami hamis-, vagy játékpénzzel akar fizetni az idegen. A csendőr is telefonálgatott a postai készülékről, alaposan elmesélte a bankjegy ismérveit a vonal másik végén beszélőnek. Ki van rajta, milyen színű, stb. Alig egy óra múlva mindhármuk megnyugodott, arcukon mosoly látszott, közölték, hogy a pénzem rendben van, valódi. Majd kézzel, lábbal és csehszlovákul elmagyarázták, hogy összesen nincsen annyi a bolt-kocsma-posta kasszában, hogy vissza tudnának adni belőle. Vagy vásároljak még csomó mindent, vagy „baj van”.
Donki 3olte
About the Author
