Kós Zoltán 
Egyperces őrületek – Laposföld Fotó: IKÉ
Már egészen fiatalon az utazás lett az életformám. A kezdetben persze ritkán utazhattam egyedül, de kihasználtam minden adódó lehetőséget. Vasutas nagyapámmal gyakran vonatoztunk, olykor még a mozdonyra is felengedtek, míg egy alkalommal a debreceni állomás első vágányán nem engedtem ki a fékeket. Híre ment, eztán már csak integettek a masiniszták. De nem is ez a fontos, mert ez egy másik történet.
Mivel saját autónk nem volt, gyakran vettem igénybe másét. Ezek általában fehér kisteherautók voltak, melyek szirénázó mentőautók formájában rohantak velem valamelyik kórházba. Eleven gyerek voltam, annyi balesetet okoztam és szenvedtem, csoda, hogy túléltem. Mármint csoda, hogy egyszer nem csaptak agyon első mérgükben a szüleim, szomszédok, ismerősök, járókelők, ismeretlenek, karhatalom, mentősök, sorolhatnám. Ilyen volt az afrikai oroszlánvadászatom esete, amikor négy évesen búcsúlevél nélkül elhagytam a szülői házat. Ez akkortájt a gimnázium oldalsó bejáratán megközelíthető szolgálati lakást jelentette. Elhagytam otthonom, s oroszlánok után indultam, meg sem állva a város határában lévő vágóhídig. Ott sem a macskafélék családjához tartozó nagyragadozók megjelenése vetett gátat utamnak, hanem csupán a szinkronicitás, melyet egyesek mai napig tévesen, szerencse néven emlegetnek. Szinkronicitás, amikor egymástól független események térben és időben úgy találkoznak, hogy előre váratlan következményt okoznak. Az én esetemben (pontosabban úgy kellene írnom, hogy a mi esetünkben, mert nem egyedül kalandoztam a vásártéri szavannák legveszélyesebb vidékein, de úti- és vadásztársam kilétét nem fedném fel személyiségi jogai miatt, előzetes hozzájárulása nélkül) eme szinkronicitás két esemény egybeesését jelentette. Az egyik, hogy fejlődő szervezetem a vadászat két és fél órája után tápanyag felvételt követelt. Mások egyszerűen úgy mondanák, megéheztem. A másik a találkozás dajkámmal, akinek azonnal szemet szúrtam a nyáralkonyati fény melengető textúrájában, a cigánygödör túloldalán. Azt már nem tudom, hogy szeretettől inspirált, gyámolító simogatásától később keletkezett-e bőrpír fecskenadrágom alatt és fölött a combomon, derekamon és hátamon, de abban biztos vagyok, hogy a cukros-zsíros kenyér hamarabb került kezünkbe, mint ahogy a férjét ugratta telefonálni, mondván – hívd azonnal az anyját, hogy megvan a gyerek! – Ezzel egyidejűleg elindult a riadólánc, mely visszavonta a rendőrök, tűzoltók, munkásőrök és egyéb önkéntesek hadát, mely bizonyára a nagyvadak védelmét szolgálni hívatott törvények valamelyike miatt szándékozott vadászatunkat derékba törni, s visszakényszeríteni a családunk mezővárosi, kispolgári környezetébe. De nem is ez a fontos, mert ez egy másik történet.
A vonattal, busszal, kerékpárral, gyalog, autóstoppal, és sokszor nem is emlékszem hogy jutottam oda érzéssel megtett kilométerek csak gyűltek a hátam mögött. Mennyi érdekes emberrel adódott alkalmam megismerkedni, s micsoda történeteket hallottam még a saját megélt eseteimen felül? Ezekhez kellene egy külön élet elmesélni! De nem is ez a fontos, mert ez egy másik történet.
Az évek elrohantak. De megmaradt az ismeretlen hívogató incselkedése, a felfedezésre váró helyek intim titokzatossága, a gyermekkortól dédelgetett úticélok távolba csalogató szirénének-echója. Ebben az esetben viszont mit tesz egy korosodó, elkényelmesedett nyárspolgár az Európai Unió keleti perifériáján? Amit nem tud személyesen elintézni, megismerni, ahhoz beszerez bármit olcsón a kérés nélkül is előretolakodó internetes reklámok mérhetetlen ajánlatai közül. Így tettem én is, rendeltem egy Kísérleti Földgömb néven reklámozott terméket, melyet elérhető áron kínáltak a Távol-Keleti kereskedők. Nem szolgált semmi magyarázattal az asztali glóbusz nevéhez a néhány soros online ismertető, de megszoktam már, hogy a számítógépes szövegfordító programok olykor megmagyarázhatatlan kifejezésekkel helyettesítenek egészen hétköznapi szavakat is, így arra jutottam, hogy -majd rájövök, ha a kezemben lesz a termék. – Néhány kattintás elég volt, s már szinte az ujjaim között éreztem a mindenhol ívelt formát, melyet könnyed mozdulattal állíthatok asztali lámpám alatt a tetszőleges helyre, s bogarászhatom a picurka ákombákomokat, amik nevükön nevezik a világ távoli helyeit. Napokig álmodoztam efféle plasztikus illúziók között, de nem is ez a fontos, mert ez egy másik történet.
S megérkezett. Nagy doboz, kis doboz, évtizedek óta nem látott selyempapír, celofán, buborékfólia és ragasztószalagok ügyeltek, hogy a hőn áhított termék a maga legjobb állapotában kerülhessen kezeim közé. Valljuk be, a sok figyelmességnek, mellyel a csomagolást végző logisztikai alkalmazott az ügy oltárán áldozott, meg is lett az eredménye, makulátlan, már-már ölelgetésre és csókolgatásra ösztönző érzést keltett a személyes találkozás. Sima gömbfelületén az ujjak a tökéletesség tapintását ismerik meg, méretei éppen akkorák, hogy a tenyér öblösségéhez kényelmesen igazodjon, s a látványt is megfelelően segítse. A tenyér, az ujjak ne takarjanak feleslegesen egyetlen várost, folyót, hegyet, öblöt, szigetet vagy félszigetet sem, élmény legyen a forgatás a böngészés során.
Az viszont feltűnt, hogy a színek elég elmosódottak, nem is értettem elsőre, miért nem fordítottak kellő gondot azok felvitelére is, ha a többi részletben oly profizmust sikerült teljesíteni? De még érdekesebb volt, hogy a színek elfolyása, mintha bizonyos területeken másnak mutatná a helyzetet, mint ahogy eddig tanították az iskolában. Kevesebb pici színes folt látható ott, ahol Kelet-Európa, Közép-Ázsia, Délkelet-Ázsia országainak kellene tarka eperlevél formációkban tolonganiuk. Elővevén még az egykori NDK, miszerint DDR-ből származó filatelista lupémat, azt látom, hogy nincsenek ilyen pöttyöcskék, hogy Csehország, Ausztria, miegymás, hanem csak kopottkék folt látszik, Európa felirattal. A másik oldalon pedig egy szép nagy piros folton a Kína név olvasható, ami legalább biztos pont a korábbi elvárások alapján. Szóval, – állapítom meg magamban – ez legalább a helyén van.
A kettő között viszont egy méretes sezöld folton a Szovjetúnió szót bogarászom, félig latin, félig cirill betűkkel írva. – Nahát – gondoltam – ezt bizony elnézték a ki tudja melyik csomagküldő cég beszállítói, vagy nagyon részegek voltak a térképészeik, vagy nagyon régi adatokból dolgozott a tervezőjük. – De az óceán másik partján is találtam elrontott területeket. Például Kanada és Mexikó nagyobbak, mint ahogy emlékeztem, s a kettő között vastag kék csík látható, rajta a Kurcsatov-csatorna felirattal. – Milyen viccesek ezek a netes cégek? – morgok, s a dobozban kotorászva keresem a csomaghoz járó kísérő levelet, hogy megnézzem, vissza lehet-e küldeni, hibás termék kód be-X-elése mellett, mert kezdem úgy érezni, hogy nem azt kaptam, amiért fizettem. Meg is van – na, legalább ez rendben – gondolom, s olvasom a szöveget:
Gratulálunk a választásához, s egyben köszönetünket fejezzük ki, amiért cégünk szolgáltatását vette igénybe a „Be nem teljesült útiterveim” ajándéktárgy programban. Ön egy Földgömböt rendelt vállalatunktól, melyen meg tudja tervezni az egész életében dédelgetett céljait, s egyben aktuálisan találja meg az adatokat, hogy mire összegyűjti a pénzt az utazáshoz, pontosan tájékozódhasson a már ön birtokában lévő földrajzi segédeszköz alapján. Amennyiben bármilyen kérdése lenne a vásárolt tárggyal, vagy más általunk kínált termékkel kapcsolatban, javasoljuk, hogy keresse fel a honlapunkat (www.színespacákésösszevisszavonalak.com) címen.
De, ami a leginkább felkeltette a figyelmemet az utolsó sor volt:
MADE IN CHINA, 2026.
Sok minden jutott hirtelen eszembe, de most nem fontos, mert ez már egy másik történet.
Donki 3olte
About the Author
