Kós Zoltán 
Menjünk Moziba!
Korábban sikeres – A mozigépész fia – cikksorozatunk folytatásával jelentkezünk, melynek minden részében egy filmélményt ajánlunk, sajátos kiegészítéssel.
Az internet számos oldalán elérhetők a régebbi korok- és napjaink mozifilmjei, televíziós produkciói. Ezekre szeretném felhívni a figyelmet több okból is. Egyrészt, mert érdekes élmény nosztalgiázni a múltszázad emlékei felett, újra látni kedvenc színészeinket, akik közül sokan már csak az égi színpadon játszanak. Másrészt, mert a múltban kezdődő sorozatok némelyike napjainkban is folytatódik és ahogy korábban betekintést nyújtottak a nyugati társadalmak életébe, konfliktusaiba, úgy ma is lepereg néha a máz, s megmutatják a jelen feszültségeit, visszásságait.
A Tetthely című sorozatot 1970-ben kezdte sugározni a német televízió és mivel napjainkban is készülnek epizódok, a leghosszabb ideje futó krimisorozattá nőtte ki magát.
A történeteket évadonként más és más város rendőrségeinek életét követve forgatják. Az idők kezdetén Berlinben induló sorozat állomásai között megismerhettük München, Duisburg, Hamburg, Münster, Ludwigshafen, Dortmund, Bremerhaven bűnügyi fertőzöttségét.
A sorozat eredetileg a gyilkossági nyomozók életéről szól, de az ügyek közt kezdettől szerepeltek a kábítószerhez, prostitúcióhoz, szervezett bűnözéshez kapcsolódó esetek, valamint kémkedés, csempészés, hajléktalanok bántalmazása és a szexturizmus is.
A napjainkban forgatott évadok is természetesen a jelenkor problémáit boncolják. A gazdasági válság okozta bezárások, a munkahelyek megszűnésével együtt járó eladósodás, elkeseredettség, alkoholizmus, ezek talaján megszülető megélhetési bűnözés egészítik ki a jól ismert „hét főbűn” motiválta, hagyományosnak mondható eseteket. Megjelenik a migráció kérdése, az ellenőrizetlenül betódult tömeg kezelhetetlensége, az eleve bűnelkövetési szándékkal beáramló klánok elleni sziszifuszi rendőri munka. Központi feszültséget hoz a belpolitika, mint a kriminalistákat szakmai tevékenységükben folyamatosan felügyelő és befolyásoló tényező. A néző szinte nem érti, hogyan várják el a rendőri munkát a képernyő hőseitől, miközben bizonyos politikusok ott tesznek keresztbe az eredményeknek, ahol tudnak? A migránsok által elkövetett ügyekben nyomozókat fasisztának nyilvánítják, felfüggesztik, kispadra ültetik, míg a bűnözőknek nagyobb jogokat biztosítanak, mint az áldozatoknak. Máskor a szélsőjobbra tolódó polgárok életútját mutatják be, akik nem akartak semmi különöset, csak élni a 80-as évekig megszokott életüket. Dolgozni, meccsre járni, sörözni, kertészkedni. De a keleti blokk összeomlása utáni gazdaságpolitika, a beáramló olcsó munkaerő miatt elvesztett megélhetés, a szakszervezetek tagságot eláruló magatartása, és a szépen hangzó média híreinek ellenére fokozódó nehézségek, az összetartozás korábban bevált formáihoz, a nacionalizmushoz vezet, a törvényen kívüli csoportok alakítását hozza, a perifériára kényszerít számos társadalmi réteget.
Hétről hétre ismeri meg a tv-néző a Ruhr-vidéki munkásokat, ahogy lakókocsikban vegetáló hajléktalanná válnak, hogy a korábbi megélhetésük, a gyár helyén vidámpark épülhessen. A lecsúszó nagyvárosi középosztályt, akiknek fel kell adni informatikai-, kereskedelmi-, szolgáltató vállalkozásukat, s legettósodott lakótelepeken válnak koldussá, drogfüggővé, prostituálttá, esetleg szervezett bűnözők áldozataiként egyszerre minddé.
És a néző bár látja a képernyőt, de nem érti, hogyan változott meg ennyire Németország. A sorozat kezdetén, bár tudomásul vettük, hogy a „nyugaton” megtalálható sok olyan elhajlás, ami a Szovjetunió szatelit államaiban nem volt nyilvánvaló, de éltünk a bizalommal, hogy ezek valóban csak elhajlások, a nagytöbbség élete nem ilyen, a filmen csak a kirívó eseteket dolgozzák fel az alkotók, szórakoztató szándékkal. Ahogy a Poirot regények alapján sem feltételezzük, hogy minden angol udvarház összes pincéjében, szekrényében, lépcsője alatt és padlásán a dobozban sorakozó szardíniamód hevernek a holttestek.
És mit látunk a németek 55 évnyi krimisorozatának utolsó évadaiban? – teheti fel a kérdést joggal a nyájas olvasó. Azt látjuk, hogy az NSZK, melyet egykor irigykedve figyeltünk a képernyőn, ahová boldogan látogattunk a rokonokhoz és tértünk haza lila csokoládékkal, „háromcsíkos” mackóruhával, alig surrogó magnókazettákkal és „mikiegeres” rágógumival, megváltozott. Koszos utcák, összefirkált városok, éjjel-nappal részeg hajléktalanok, drogosok, szemtelen suhancok által uralt háztömbök és olyan társadalmi pszichózis, ami már egyáltalán nem vonz úgy, mint 40-50 éve. Az Európai Unió Németországa bizonyára jó élőhely sokak számára, de mi, akik kiegyensúlyozottan, tervezhetően éltünk a szocializmusban, s a rendszerváltástól is azt vártuk, hogy ez megmaradjon, de német életszínvonallal, ma megelégednénk, ha kiegyensúlyozottan és tervezhetően élhetnénk, legalább annyira, mint a szocializmusban, s nem biztos, hogy akarjuk a nagyátlag-német életszínvonalát.
Persze, ne feledkezzünk meg szüleink egykori intéséről: Ez csak film!
Vegyük elő a számítógépeket, keressük meg a számtalan helyen elérhető epizódokat és kezdjük el a nosztalgiázást!
Jó mozit, jó szórakozást!
Donki 3olte
About the Author
