Egyperces őrületek – Év végi hangulatok

December harmincadik napja van. Holnap lesz az év utolsó napja, s utána teljesen új év kezdődik. De nekem egyáltalán nincsen év végi hangulatom. Nem várom a holnapi dorbézolást, hangoskodás, részegek okoskodását, duhajkodását. Nem várom az égre kúszó fénylabdákat, és még inkább nem várom a járdán, sisteregve szaladó villanásokat. És nem várom, a hangzavart, amit ezek okoznak – elmélkedett Cirmi a nappali ablakpárkányán, kifejezetten számára odahelyezett párnáján pihenve. Unott tekintettel nézte az utca szürke köveit, az utcán járó emberek szürke sziluettjét, a ködöt. Talán a köd volt az egyetlen dolog, ami ebben a pillanatban kedvére való volt. – Mint mondottam, egyáltalán nincs év végi hangulatom. Sokkal inkább lenne kedvem valami világvége hangulathoz. Amint a közeledő, ismeretlen intelligencia maga előtt tolja a ködöt, amely kövenként teszi előbb láthatatlanná, majd meg sem történtté az utcát. A szürkének mind az ötven árnyalatát ellepi, végül sosemvolttá varázsolja a járókelők sziluettjeit. Eléri a ház előtt a járdát, lassan felkúszik a lépcsőn. Már nincsenek kókadt kórók a kiskertben, eltűntek a kapu, a kerítés. Amikor eléri az ablak peremét kicsit megtorpan, gomolyog a párkány előtt. Fodrozódó örvények táncolnak balról jobb felé, a sarokhoz közeledve meglassulnak, majd szerteoszlanak, mintha nem is jártak volna ott.

Olyannyira nincsen év végi hangulatom, hogy a világvégi hangulatom sem a hagyományos. Inkább érzem szükségesnek a világvégét a többiek számára, mint kívánnám a saját világvégémet – morfondírozott Cirmi az ablakpárnán, unott ábrázattal bámulva az utcára, néha laposan pislogva. De nem ám a fáradtságtól, vagy a házi por általi szemirritációtól, csupán azon okból eredően, mert egy jólnemnevelt macska mindig unottan pislog. Unottan, mint egy jóllakott mágnás, mint egy festményhez modellt ülő arisztokrata. Különleges alkalmakra megvan az unott pislogásnak az a ritka formája, mely leginkább azon uralkodók sajátja lehet, akiknek hosszú ideje, naponta többször jelentik seregeik győzelmének hírét, seregeik vesztének hírét, vagy esetleg azt, hogy a kereskedők türelmetlenül követelik a számlák kiegyenlítését. – Jó is lenne – morfondírozott Cirmi az ablakpárnán – az a világvége. Ha mindenkinek eljönne, csak nekem nem! Szépen eltűnne a világ, s nem zajonganának az utcán a szürke járókelők. Nem rohannának az égre a tűzlabdák, nem sziszegnének a járdán pörögve a villámló rémületek. Csak feküdni itt az ablakpárnán, nézni odakinn a ködöt és elképzelni, hogy mi lehet mögötte. Elképzelni, hogy a világvégével eltűnt minden és mindenki. Nincsenek kinn járókelők, nincsenek sem éles, sem fátyolos sziluettek. Nincsenek színek az égen, és nincsenek szürkék az utcán. Egyetlen szín sincsen sehol és a szürke minden árnyalatának is vége lett. És akkor nincsen már év sem, aminek nincsen se eleje, se vége, se hossza. Csak az ablakpárna van és az ablak és a köd. És akkor nem gond, hogy nincsen év végi hangulat. Nem is kell. És világvégi hangulat sem kell többé. És nem kell ez a hülye, bamba nézés, meg az unott pislogás, mintha valami jóllakott mágnás lennék, vagy festményhez modellt ülő arisztokrata, vagy csatákat nyerő, vesztő, eladósodott, vízfejű uralkodó. De jó is lenne – morfondírozott Cirmi az ablakpárnán. – Hát, igen, nem könnyű egy házi macska élete. Minderre nekem kell gondolnom, mert a többiek… Többiek? Csak arra jók, hogy felnyissák a halkonzerveket – gondolta Cirmi az ablakpárnán.

Donki 3olte