Kós Zoltán 
Széljegyzet: Háború – megkeményedtünk vagy összetörtünk? Fotó: KISZó
„Három éve tart a háború Ukrajnában. Azt tapasztalom, hogy a folyamatos támadások, a veszteségek és a mindennapos borzalmak már nem rázzák meg úgy az embereket, mint az elején. Most, a januári „csodavárás” és a harmadik évforduló felé közeledve érzek ahhoz hasonló, igazi reményvesztettséget, mint ami az első hetek után uralkodott el, amikor az emberek úgy igazán megértették, hogy ennek nem lesz egyhamar vége, és mély letargiába estek.
Kívülről talán úgy tűnhet, hogy mostanra „megerősödtünk”, de valójában sokan inkább belefáradtak. Az egyik hírre – miszerint az ukrán férj már a második feleségét veszíti el az orosz támadások következtében – érkezett reakciók (vagy inkább azok hiánya) döbbentett rá arra, hogy még ez az elborzasztó történet is alig kap ma már figyelmet. Vajon tényleg nem érdekel már minket semmi, vagy csak a túlélés érdekében páncélt növesztettünk?
Kevesen sírnak, és egyre kevesebben háborodnak fel a tragédiákon. A közösségi oldalakat görgetve is azt tapasztalni, hogy a hadihelyzet és a tragédiák hírei eltörpülnek a hétköznapi apróságok mellett. A bombák sorozatos becsapódása sokaknak szinte csak háttérzaj. A „hol támadtak ma?” rutinkérdéssé vált.
Divatos manapság a reziliencia kifejezés, amely egy pszichológiai alapfogalom: rugalmas ellenállóképességet jelent a hétköznapi, vagy éppen kritikus változásokkal, váratlan akadályokkal, meglepetésekkel szemben, miközben megőrizzük a mentális egészségünket. Már korábban is megjegyeztem, hogy szerintem ezt a képességet itt Ukrajnában egyesek már csúcsra fejlesztették. De vajon valódi rezilienciáról van-e szó, amikor már semmi sem hat meg minket?
A lelki ellenállóképesség és a közönyösség között éles a különbség. Előbbi azt jelenti, hogy megtanulunk megbirkózni a fájdalommal és a veszteségekkel, ám eközben nem veszítjük el az empátiánkat. Utóbbi viszont érzéketlenné, keménnyé és elszigeteltté tesz.
Érdekes, de talán a háború egyik kihívása abban rejlik, hogy a mindennapi gyász és félelem közepette is emberek tudjunk maradni. Ne váljunk sem megtört áldozattá, sem érzéketlen, kemény burokba zárt túlélővé.
Közben mindenki már a háború végét várja. A remény utolsó fűszála pedig a tengerentúl nőtt…
De vajon, ha valóban véget ér ez az egész, és ismét béke köszönt be, vissza tudunk-e zökkenni a régi kerékvágásba? A fájdalom, a gyakran érzett ridegség megkeményített minket, vagy épp ellenkezőleg, alaposan lemerített a lélek tartalékaiból. Fel tudjuk-e majd rázni magunkat ebből a szinte természetessé vált közönyből?
De ezeken a kérdéseken még felesleges gondolkodni, hiszen csak akkor lesznek aktuálisak, ha végre elhallgatnak a fegyverek…
About the Author
Nagy István 
