szerkeszto 
„Európának fel kell készülnie arra, hogy az Egyesült Államok esetleges távozása után neki kell megoldania a védelmi szövetség működését. Ehhez az időn és a pénzen kívül Amerika tevőleges támogatására is szükség lenne.
Eddigi 76 éves története során az Észak-atlanti Szerződés Szervezete számos válsággal nézett szembe, de egyik sem volt olyan súlyos, mint amivel ma szembesül. Hivatalba lépése óta Donald Trump amerikai elnök megkérdőjelezte a szövetség kollektív védelmi kötelezettségvállalásának legfontosabb alapelveit.
Az Egyesült Államok februárban szövetségeseivel szembefordulva Oroszország mellé állt, amikor leszavazta azt az ENSZ-határozatot, amely elítélte Oroszország ukrajnai invázióját.
Trump ráadásul többször megkérdőjelezte a NATO kollektív védelemre vonatkozó garanciáját, amikor kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem fogja megvédeni azokat a szövetségeseket, akik „nem fizetnek” – annak ellenére, hogy 2014 óta szinte minden NATO-tag drámaian megnövelte védelmi kiadásait. Mivel Trump nem becsüli sokra a szövetséget és annak kollektív védelmi kötelezettségvállalását, még az sem lenne meglepő, ha kormányzata végül a NATO-ból való kilépés mellett döntene.
A NATO nem hasonlít semmilyen más katonai szövetségre. Saját politikai és katonai parancsnoksággal, integrált parancsnoki struktúrával, közös finanszírozással, valamint közös védelmi tervezéssel, kiképzéssel, gyakorlatokkal és műveletekkel rendelkezik. Bár ezek a felelősségek megoszlanak a tagok között, az Egyesült Államok mindegyikben központi szerepet játszik. Nemcsak a szövetség legnagyobb és legjelentősebb bástyája; régóta ragaszkodik ahhoz is, hogy a többi tag elfogadja saját védelmi képességeiknek az Egyesült Államok által vezetett struktúrába való integrálását, biztosítva ezzel, hogy Washington ellenőrizze azok alkalmazását a nagyobb katonai műveletekben – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent cikkében Ivo H. Daalder, aki 2009 és 2013 között az Egyesült Államok NATO-hoz delegált nagykövete volt.
A NATO struktúrája teljes mértékben az Egyesült Államokra van szabva
Kezdetekben ez nem így volt. Az Egyesült Államok csak európai partnereinek – akik a II. világháború utáni szovjet expanzióktól tartottak – határozott sürgetésére egyezett bele az Észak-atlanti Szerződés 1949. áprilisi aláírásába. Kezdetben kollektív biztonsági szerződésnek, nem pedig állandó szövetségnek vagy szervezetnek tervezték. Ez Észak-Korea 1950-es dél-koreai invázióját követően változott meg. A támadás intő jel volt, hogy a Szovjetunió akár figyelmeztetés nélkül is lecsaphat a NATO-ra. Az amerikai döntéshozók felismerték, hogy a hatékony elrettentéshez és védelemhez többre van szükség, mint írásos kötelezettségvállalásra. Közös parancsnokság alatt álló, állandó erők és egy olyan politikai testület kell, amely képes azokat egy meglepetésszerű támadás esetén gyorsan mozgósítani.
Így alakult ki az Észak-atlanti Szerződésből az Észak-atlanti Szerződés Szervezete. A tagállamok állandó képviselőket neveztek ki az Észak-atlanti Tanácsba, az új szervezet irányítótestületébe, és megállapodtak egy integrált katonai parancsnoki struktúra létrehozásában, amelynek élén egy főparancsnok áll. Az első, akit 1951 elején erre a posztra kineveztek, az amerikai tábornok és későbbi amerikai elnök, Dwight D. Eisenhower volt.”
Címlap fotó: Index.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
Nagy István