Kós Zoltán 
Botrány Ungváron: toborzók aláztak meg egy rokkant veteránt
„Az orosz–ukrán háború során az eltűnt személyek kérdése az egyik legfájóbb és legösszetettebb probléma, amely ezreket érint Ukrajnában. A legfrissebb hivatalos adatok szerint több mint 53 800 embert tartanak nyilván eltűntként, akiknek nyoma veszett a harcok, az orosz megszállás, vagy éppen hadifogság során. Ezek az esetek nemcsak jogi és adminisztratív kihívásokat jelentenek, hanem rendkívüli lelki megterhelést is a hozzátartozók számára, akik gyakran hónapokon, éveken át semmilyen konkrét információt nem kapnak szerettük sorsáról. Ennek kapcsán Facebook-oldalunkon arról kérdeztük olvasóinkat, hogy vannak-e olyan hozzátartozóik, ismerőseik, akiket eltűntként tartanak nyilván. Válaszadóink egyöntetűen igennel feleltek, ami rendkívül elkeserítő.
Az eltűnések hivatalos bejelentése az ukrán területi toborzóközpontokon vagy a rendőrségen keresztül történik. A hozzátartozóknak kérvényt kell benyújtaniuk, amelyhez csatolniuk kell minden rendelkezésre álló dokumentumot – többek között a katona szolgálatra vonatkozó igazolványát, fényképeket, korábbi tartózkodási adatokat. A bejelentést követően a rendőrség nyomozást indít, és felveszik az eltűnt személyt a hivatalos adatbázisba. A pontos azonosítás érdekében DNS-mintát kérnek legalább három közeli családtagtól – ez alapfeltétele annak, hogy ha később előkerül egy holttest vagy egy túlélő, el lehessen végezni az egyeztetést.
A hatóságok szerint eddig körülbelül 42 000 eltűnt személyről sikerült információt gyűjteni: közülük több mint 3 000–4 000 emberről kiderült, hogy életben van – jellemzően fogságban vagy más elszigetelt körülmények között –, további mintegy 4 000 holttestet pedig sikerült hivatalosan is azonosítani. Ugyanakkor több mint 10 000 olyan esetben az eljárás folyamatban van, vagyis sem élő személyként, sem holttestként nem sikerült beazonosítani az érintettet.
A hozzátartozók számára ez az állapot sokszor még a gyásznál is nehezebb: a bizonytalanság, a remény és a félelem váltakozása mély nyomot hagy. Az érintettek sokszor egymás közösségében találnak megértésre, ahol közösen próbálnak megküzdeni a várakozás terhével.
Nagy Erikának a férje, Vjacseszláv tűnt el a fronton. A benei asszony elmesélte, hogy párja 2022 áprilisától szolgált az ukrán légvédelmi erőknél, kizárólag Kárpátalján, a gecsei alakulat kötelékében. Az évek során több alkalommal is teljesített szolgálatot keleti kiküldetéseken, többek között Doneck és Zaporizzsja megyében. 2024 októberében kaptak értesítést arról, hogy a frontvonalon, a gyalogságnál létszámhiány lépett fel, és szükség van rájuk. Azt ígérték, hogy megfelelő kiképzés után kerülnek bevetésre. Először Lembergbe vezényelték őket, ahol hivatalosan 28 napos kiképzés várt volna rájuk, de végül csak nyolc napot töltöttek ott. Ezután Vjacseszláv rövid időre hazatért, összepakolt, majd útnak indult a frontra, Doneck megyébe, Pokrovszk közelébe.
– Azt mondták, 45 napos kiképzés következik, mielőtt az első vonalba küldik őket – meséli Erika. – De ebből végül mindössze három nap lett. November 4-én, hajnalban már ki is vezényelték őket. Akkor már csak egy hangüzenetet tudott küldeni nekem. A telefonját és minden személyes holmiját a hadiszálláson kellett hagynia. A bevetésre eredetileg 4-5 napot szántak, ezután rotációval váltották volna őket.
A hadiszálláson nem volt senkit, aki korábban már járt volna ezen a frontszakaszon, vagy visszatért volna onnan. Rossz előérzetem volt. Mindenki újonc volt, tapasztalatlan.
Ahogy bevetésre mentek, néhány napon belül az orosz erők elfoglalták a területet. Hivatalosan 2024. november 6-án nyilvánították eltűntnek. Kevesen tértek vissza. Akik mégis, mind sérüléseket szenvedtek. Nem hivatalos információink szerint azokat, akik megsebesültek, nem evakuálták – egyszerűen hátrahagyták őket.
A család minden létező hivatalos szervhez benyújtotta a keresésre vonatkozó kérelmet: a Vöröskereszthez, a koordinációs stábhoz, a rendőrséghez és más szervekhez is. Vjacseszláv édesanyjától DNS-mintát vettek, ám máig nincs előrelépés.
– Az első három hónap szinte elviselhetetlen volt.
Nem tudtam ránézni a közös fotóinkra, képtelen voltam visszaolvasni a régi üzeneteinket. Minden egyes emlék túl fájdalmas volt.
Kellett egy kis idő, hogy valamilyen szinten feldolgozzam a történteket. Ebben a bizonytalanságban élni nap mint nap nagyon nehéz. A háborúban eltűntek családtagjai számára létrehoztak egy Telegram-csatornát, melynek jelenleg több mint 600 tagja van. Van egy kijelölt koordinátorunk, aki rendszeresen tájékoztat bennünket. Emellett folyamatosan figyelem a hadifogolycserékről szóló híreket is. Minden alkalommal, amikor újabb csere történik, összeszorul a szívem. Felkavaró, de nem tehetek mást, mint bízom abban, hogy még viszontláthatom. A remény az egyetlen, ami még tartja bennem az erőt. Mert a remény hal meg utoljára – fogalmazott a benei asszony.
Keretsman Katalin férjét, Igort, 2023 februárjában sorozták be a seregbe. Behívóját épp Valentin-napon kapta meg egy utcai igazoltatás során. Mivel felsőfokú végzettséggel rendelkezett, lehetőséget kapott arra, hogy részt vegyen egy három hónapos tiszti kiképzésen. Két hónap után megkapta az alhadnagyi rangot, majd a 28-as dandárhoz került. Kezdetben újoncokat szállított a kiképzések helyszínére, ezt követően Rivnébe, majd Zaporizzsja térségébe vezényelték, ahol már a gyalogságnál, szakaszparancsnoki beosztásban szolgált, és éles harci tapasztalatokat is szerzett. Négyhavonta egyszer hazatérhetett, rövid időre.
– Összesen három alkalommal volt itthon – meséli Katalin. – Az utolsó alkalommal hosszabb ideig, egy teljes hónapra, mert az egységét támadás érte. Egy kamikaze drón a közvetlen közelében csapódott be. Az arcán égési sérüléseket szenvedett, de szerencsére nem maradtak maradandó nyomai. A bordája is megsérült, a repeszeket szerencsére felfogta a golyóálló mellénye.
Férje 2024. július 4-én tűnt el egy közelharc során. Előző este még beszéltek. Igor akkor elmondta, hogy másnap az első vonalba küldik ki, egy ismeretlen helyre, és emiatt néhány napig nem lesz elérhető. Katalin nem aggódott, hiszen előfordult már hasonló, de két nappal később értesítették: férje nyomtalanul eltűnt.
– Minden alkalommal, mielőtt kiküldetésre indult, felkészített arra az esetre, ha valami történne – mondja. – Pontosan elmondta, kit kell értesítenem, hova kell fordulnom, hogy minél gyorsabban megkezdődjön a keresés. A terület, ahol eltűnt, jelenleg orosz megszállás alatt áll, így semmilyen hivatalos nyomozást nem tudnak ott lefolytatni. Az egyik legutóbbi fogolycsere során láttam egy olyan videót, melyben a katona, szabadulását követően, felhívta a feleségét és értesítette, hogy életben van, ugyanis több évig fogságban volt és ez idő alatt senki semmit nem tudott róla. Csak ez tart életben. Hogy egyszer talán az én férjem is így kerül elő. De a bizonytalanság lassan felemészt.
Egyre türelmetlenebb vagyok, és egyre nehezebben birkózom meg ezzel a helyzettel. Minél több idő telik el, annál inkább csak a legrosszabbra tud gondolni az ember.
Be kellett látnom, hogy pszichológus segítségére van szükségem. Egyedül már nem megy, így talán könnyebb lesz feldolgoznom ezt a fájdalmat.
Az eltűnt személyek sorsa tehát nemcsak statisztikai kérdés, hanem mély emberi tragédia is: családok ezrei élnek bizonytalanságban, sokszor egyetlen szó, hír vagy reménysugár nélkül. Minden egyes bejelentés mögött egy emberi történet áll – és egy ország kollektív fájdalma, amely mindaddig nem csitul, míg a szeretteikre váró családtagok nem kapnak választ a legnehezebb kérdésre: él-e még, vagy már csak az emléküket vihetik tovább.
Címlap fotó: illusztráció – IKÉ
Eredeti írás: Varga Brigitta
About the Author
Nagy István 
