Tömeges halpusztulás, algásodás: egymást érik az ökológiai katasztrófák a Balatonon
Kós Zoltán 
Az első balatoni halpusztulásról igyekeztek hallgatni Fotóillusztráció: Fehér Gábor
„Most már csak történelem, de az 1960-as, 1970-es években, majd a 1990-es évek elején komoly problémát okozott a tónál a tömeges halpusztulás. Mindennek számos, elsősorban környezetvédelmi hiányosságból fakadó okai voltak, legfőképp, hogy az egyes települések szennyvizei is sokszor a Balaton vízében kötöttek ki. Pedig a Balaton vize a két háború közti időszakban különösen jó minőségűnek számított és az alacsony vízállás vagy a különösen meleg idő sem idézett elő halmegbetegedéseket.
Az első nagyobb halpusztulás 1965-ben következett be, bár a sajtóvisszhangja elmaradt, illetve az ügyet igyekeztek eltussolni. Annak ellenére, hogy 500 tonna hal pusztult el a tóban, és mindez, ha nem is ilyen nagy mértékben, de 1969-ben újból megismétlődött. A szakemberek mindvégig jelezték a problémát, de a hivatalos politika a turisták elriasztásának megakadályozására kijelentette: nem volt semmilyen betegség a halállomány esetében. Természetesen később az igazság napvilágra került. Az 1990-es évek elejére kiderült, hogy ezt a nagyfokú környezetkárosítást a tóba jutó rágcsálóírtásra használt szer okozta. Később a tó algásodása, valamint a szúnyogírtószerek vezettek az 1975-ös nagy keszegpusztulást. A korszakban ezek a pusztulások nem annyira érintették a turisztikai idényt, illetve igyekeztek a híreket hamvában elfojtani, nem kaptak nyilvánosságot, de megfelelő megoldás sem született az elhárításra.
A rendszerváltoztatás után azonban hamarosan kezdetét vette több ökológiai katasztrófa a tónál, amely mivel a nyarakat is érintette, valamint nagyobb nyilvánosságot is kapott, ezért hatott az akkoriban amúgy sem a virágkorát élő balatoni üdülőszezonra. Az első sokkhatás 1991. július és szeptember közt érte a tavat: 400 tonna angolna pusztult el. Az okok a mai napig tisztázatlanok, egyrészt előidézte a nagy meleg, valamint egy féreg-fertőzést is feltételeztek. Nagy károkat okozott már az 1991. évi nyári idényben, de a halak elhullása folytatódott 1992-ben is, egy korabeli tudósító ezt jegyezte fel a Magyar Szó című lapban 1992. augusztusában:
Nagy meleg volt ugyan és ez kedvezett is a fürdőzőknek, de azt eredményezte, hogy Balaton-szerte pusztult a hal, rengeteg angolnát vetett felszínre a víz. Önkéntesek, turisták, helybeliek gyűjtötték az elpusztult angolnákat. Egy balatonboglári horgász mesélte, hogy mielőtt az angolna elpusztul, élete végét érzi, az iszapba bújik, ott múlik ki, a víz később a felszínre dobja, három-négy nap után, és iszonyatos bűz terjeng mindenfelé...
Az algavirágzás is okozott halpusztulást
1994-re azonban ismét nagyra nőtt a probléma: az algavirágzás okozott újbóli és nagymértékű halpusztulást. Lokális jelenségek még az elkövetkezendő években is akadtak jócskán. Az angolnapusztulás rádöbbentette a döntéshozókat és a vidék lakosságát egyaránt, hogy a balatoni turizmus egyik legfontosabb alapja és pillére valóban a tó minőségében és az ökológiai szisztéma egészséges fenntartásában rejlik. Az angolnaállományt már nem növelik a tónál és a 21. század környezettudatos gondolkodása is nagyban segítheti Európa legnagyobb édesvízi tavának védelmét. A Balatonban napjainkban 35 halfaj él a hibrid busa mellett. Ebből 18 őshonos és 6 idegenhonos halfaj önfenntartó, az angolna várhatóan egy évszázad alatt tűnik el a tóból, 8 halfajnak pedig nincs belső szaporulata. A felelős halgazdálkodás, a tudatos környezetvédelem mind-mind szerepet játszik nagy tavunk egészséges halállományának és környezeti egyensúlyának jövőbeni fenntartásában.”
Eredeti írás: KOVÁCS EMŐKE
About the Author
