Kós Zoltán 
"Egyelőre csak kapkodjuk a fejünket és bizakodunk abban, hogy véget érhet a negyedik éve tartó véres konfliktus."
„A héten fordulóponthoz érkezett az orosz–ukrán háború. Egyelőre csak kapkodjuk a fejünket és bizakodunk abban, hogy véget érhet a negyedik éve tartó véres konfliktus. Sajnos rossz tapasztalatokból nincs hiány. A tárgyalásos, diplomáciai rendezésre tett kísérletek rendre elbuktak. Már rég nem bocsátkozom jóslatokba és inkább hatalmas reményeket sem táplálok aziránt, hogy belátható időn belül visszatér az életünk a megszokott, nyugodt, békés és ami a legfontosabb, kiszámítható kerékvágásba. Igaz a tervezés Kárpátalján évtizedek óta olyan, mint kártyavárat építeni. Egyre óvatosabban kell rakni a lapokat, le nem véve a szemed a bizonytalan konstrukcióról, ami az ingatag építmény alapját jelenti.
Ezek a mostoha, már-már lehetetlennek tűnő körülmények az optimista embert is pesszimistává, de sokkal inkább realistává faragja. Hiszen a sorozatos csalódások megtörnek mindenfajta lelkesedést. Egyre nehezebb optimistának lenni. A háború képei már nem sokkolnak, csak a napi híradag szürke hátterévé váltak. Az ember, ha realista, nem tud akkorát csalódni, mint amikor optimistán áll hozzá a dolgokhoz, végül pedig hatalmasat csalódik. A létbizonytalanság nem kivételes állapot, hanem mindennapi alapélményünk. És ahogy a csalódások egymásra rakódnak, az ember megtanulja, hogy a remény nem feltétlenül kapaszkodó, hanem olykor éles penge, ami újra és újra megvág. Így lesz az optimizmus védőpajzs – mert ha nem várunk semmit, talán nem is tudunk annyira kiábrándulni. Minél többször csalódunk, annál nehezebb hinni abban, hogy a következő kanyar mögött valami jobb vár. A mai világban az optimizmus gyakran luxusnak tűnik – olyasvalaminek, amit csak azok engedhetnek meg maguknak, akiknek a valóság nem kopogtat minden nap az ajtaján.
Az optimizmus sarkalatos pontja, hogy értelmet és célt találjunk a minket érő kihívások és kedvezőtlen fordulatok között. Ez úgy lehet mégis, ha csak a jó dolgokra összpontosítunk, kizárjuk a külvilág zaját, amit, ha sikerül is, időről időre viharként, sötét fellegek formájában takarja el a reményt keltő világosságot. A pesszimizmus sokszor nem más, mint önvédelem: ha nem várunk semmit, nem is tudnak újra megtörni. Egy ponton túl a lelki túléléshez nem remény kell, hanem vastag páncél. Furcsa módon a realista életszemléletű emberek gyakran kevésbé csalódottak – hiszen már eleve arra készülnek, hogy rosszra fordul minden. Talán nem is a világ lett rosszabb, csak mi lettünk óvatosabbak a reménnyel.
A kérdés nem az, hogy érdemes-e optimistának lenni, hanem az, hogy van-e még bátorságunk annak maradni. Az optimizmus ma nem naivitás, hanem bátor, szinte lázadó gesztus. Mégis, valahol mélyen tudjuk, hogy a teljes pesszimizmus lassan megmérgez mindent. Nemcsak a jövőtől veszi el a színeket, hanem a jelentől is. Talán ezért van, hogy időnként – minden józan óvatosság ellenére – mégis hagyjuk magunkat meglepni, elhinni, hogy valami jó is történhet. Mert talán nem az a legnagyobb bátorság, ha nem félünk a rossztól, hanem ha a félelem ellenére is merünk hinni a jóban. Egy bölcs szemlélet szerint nem az a bátor, aki sosem esik el, hanem aki újra és újra feláll, még akkor is, ha tudja, hogy a következő kanyarban ismét elgáncsolhatják. Egy régi mondás szerint:
„A pesszimista minden lehetőségben akadályt lát, az optimista minden akadályban lehetőséget. A bölcs pedig tudja, hogy mindkettő igaz.”
Fotó / Eredeti írás: KISZó
About the Author
