Nagy István 
A kérdés természetesen nem csillagászati, hanem politikai, mondhatni reálpolitikai kérdés. Miniszterelnök úr válaszolt is rá. A Magyar Nemzet 2023 nyarán megírta, hogy „megvilágosító erejű beszédet mondott Orbán Viktor az idén Tusnádfürdőn.” Nos, akkor két napot látott az égen, az Egyesült Államokat és Kínát. 2025-ben ugyancsak Tusnádfürdön már három napot említett. Az első kettő mellé bekerült, illetve napról lévén szó, felkerült Oroszország is.
Nincs ezzel semmi baj. A világ változik. Róma sem uralhatta a világot az idők végezetéig. A Német-római Birodalom sem volt örök, de még a mi kis közép-európai birodalmunk, az Osztrák-Magyar Monarchia sem. Előbb-utóbb az amerikai nap is leáldozik. A reálpolitika éppen abban különbözik a vallásos hittől, hogy ezt képesek vagyunk észrevenni.
Én azt mondom, hogy már önmagában a felismerés is érték. Az Európai Unió mai vezetői például képtelenek belátni, hogy az Európai Unió a mai konstrukcióban nem világuralmi tényező. És mivel nem képesek a reális értékelésre, irreális akciókra vállalkoznak. Ursula von der Leyennek illene ismerni Otto von Bismarckot, aki úgy vélte, hogy Oroszországot nem lehet legyőzni, ezért nem is kell ezzel kísérletezni.
A három nap tehát napjaink realitása. Tetszik, nem tetszik, ez van! A kérdés az, hogy mi hogyan alkalmazkodunk ehhez. A jó az lenne, ha azt tehetnénk, mint a gazdag német nyugdíjas. Nyáridőben élvezem az Alpok napsugarát, télen meg a portugál napon melegszem.
Számunkra nincs két nap. Nem lehet arra építeni, hogy hol az egyik nap melegít, hol a másik. Ha pedig így van, akkor előbb vagy utóbb, de választani kell.
A politikai nap egyébként némileg hasonlít a csillagászati Napra. A Nap nem egyedül van, rendszert képez. Mi, a Föld a Nap-rendszer részei vagyunk. Lehet, hogy a világmindenségben van valahol egy másik nap, de a mi Naprendszerünktől nem tudunk elszakadni. Legalábbis a tudomány mai állása szerint.
A politikai naprendszerektől viszont el lehet szakadni. Lehet olyan mozgásformákat felvenni, ami közelíti a pályánkat a másik politikai naprendszerhez és valamilyen kapcsolódásokat hozunk létre. A magyar külpolitika tulajdonképpen évszázadok óta erre az elvre épül. Egy naprendszer részei vagyunk, de élvezni akarjuk a másik melegét is.
Ez a politika azonban nem egyszerű. Az azerbajdzsáni és örmény vezetők éppen most kaptak leckét ebből. Kiegyeztek Trump Amerikájával. Trump még csapatokat is küld hozzájuk a béke fenntartására. És úgy gondolták, hogy ezzel a hátizsákkal beléphetnek a Sanghaji Együttműködés egyre ígéretesebb rendszerébe. Ellenséget nem engedünk magunk közé! Nagyjából ez volt India, Kína, Oroszország, Pakisztán válasza. Még szót sem kaphattak a csúcstalálkozón.
A külpolitika sokak számára a belpolitikai túlélés eszköze. A szlovák Fico Putyinnal is jóba akar lenni, Kínába is elment az ünnepi diszszemlére, de mindjárt utána leült tárgyalni Zelenszkijjel. Még az európai perspektívát és megkecsegtette előtte. A vége szinte megjósolható. A hintapolitikát, ahogyan régen nevezték, megunja a keleti nap, és odahaza pedig biztosan akad valaki, aki Ficonál hitelesebben testesíti meg a nyugatbarát irányzatot.
Vucic szerb elnök többvektorú, ahogyan ő nevezi, külpolitikája is a végéhez közeledik. A hírek szerint Putyin garanciát kért tőle, hogy a szerb hadiipar termékei nem kerülnek az ukránokhoz. Vucic ilyet nem tudott vagy nem akart adni. A szerb elnököt nem az oroszok haragja fogja elsöpörni, hanem saját népe. A szerb nép, amely ugyan sokféle emberekből áll, de mint nép sohasem volt áruló.
A magyar külpolitika az elmúlt években nagyon ügyesen manőverezett a szaporodó politikai napok között. Az alapállás szilárdnak bizonyult: a nyugati szövetség tagja vagyunk, de nyitunk a Kelet felé. Viszonylag könnyű volt ez a politika, amíg a német-orosz kapcsolat működött. Nem kellett különösebb bátorság ahhoz, hogy az oroszokkal jóban legyünk.
A háború azonban átírta a szabályokat. Ha a Nyugat hadakozik az oroszok ellen, nem illik feléjük nyitogatni. Ha mégis lépegetünk a keleti nap felé, akkor fejünkre hullik a Nyugat rosszallása. Ennek következményeit egyre súlyosabban érezzük. Az EU már nem csak a pénzünk visszatartásával büntet, de engedi az ukránokat, hogy bombázzák a Barátság kőolajvezetéket.
Most szerencsénkre közbejött Trump. Az EU látja a magyar-amerikai különleges viszonyt, és ez óvatosságra inti. De ki tudja, hogy meddig? És ki tudja, hogy meddig tart a különleges viszony Amerikával? Meddig tudjuk fizetni az amerikai tea árát, mert mint tudjuk, ingyen tea nem létezik.
A magyar történelemben már sok minden csúnya dolog előfordult. Volt, amikor az angolok és a franciák a román hadsereget küldték ránk, mert féltek, hogy Magyarország elszabadul a nyugati nap befolyása alól. Volt, amikor a németek saját katonáikkal vetettek véget a Kállay-kettősnek titulált kettős külpolitikának.
Szerencsére a magyar külpolitika ma nincsen döntési kényszerben. Nem 1919-ben vagyunk és nem 1944-ben. A Nyugat szorongat bennünket, de még nem lép közbe. A Kelet aggodalommal figyel ránk, de támogat, és nem kéri, hogy álljunk a keleti nap sugarai alá.
De nem titkolja, hogy előbb vagy utóbb, de döntenünk kell. A jó hír az, hogy ez nem egyedi döntés lesz. Egy új világrend születik sokak döntéséből. De döntenünk kell!
About the Author
Kós Zoltán 
