Háromezerötszáz forintba került Riba András László „Hatalomtechnika a pártállam végóráiban” című könyve. Javaslom: ne vegyék meg, kár a pénzért!
Riba úr a történelemmel hivatásosan foglalkozók fiatal nemzedékhez tartozik, 35 éves. Következésképpen nem élte meg sem a szocializmust, de a rendszerváltást sem. Ez önmagában nem tragédia, csak azt jelzi, hogy mindent, amit tud a magyar szocializmusról, könyvekből tudja.
Felsőfokú tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végezte. Jelenleg a „Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum szakmafejlesztési igazgató” tisztét tölti be. A szóban forgó könyv – saját elmondása szerint – az egyetemen írott doktori értekezése nyomtatott változata.
A könyv nem hosszú. A mai olvasó tűrőképességéhez mért 236 oldal. Aki egy kicsit is ismeri az 1980-as évtized utolsó éveit, az megkímélheti magát a hosszas olvasástól. Elég végigfutni a tartalomjegyzéken.
Mielőtt bármit is mondunk a könyv belső tartalmáról, érdemes leszögezni egy tényt. A rendszerváltással foglalkozó intézetet nem azért hozták létre, hogy a szocializmus időszakáról tudományos, azaz tényekre alapuló, ideológiailag elfogulatlan értékeléseket adjon. A cél és küldetés a tőkés rendszerváltás törvényszerű jellegének bizonyítása. Az intézetnek mintegy harminc munkatársa van, ami nem semmi. Az intézet költségvetéséről a honlapon egyelőre nincs adat, de bizonyára nem aprópénz.
Innen adódik e könyv szemlélete is. A rendszerváltás a jó megtestesülése, és mint ilyen viszonyítási alap. Ha ez a jó, akkor a szocializmus nyilvánvalóan nem lehet jó.
Riba úr könyve nem olcsó antikommunista propagandaírás. Semmiképpen sem az. Harminc évvel a rendszerváltás után már nem elég bűnösnek nyilvánítani a szocializmust. Az emberek ma már kezdenek emlékezni, sőt összevetni a múltat a mával. Az összehasonlítás nem mindig a mai rendszer javára dől el. Mást, és másként is kell mondani.
Éppen ezért komoly eszközökkel, forrástanulmányokkal, korabeli dokumentumok felvonultatásával igyekeznek lejáratni a szocializmust. A tudományos jelleggel megírt munkákat lehet a mai értelmiségi fórumokon népszerűsíteni, lehet róluk beszélni, ajánlani lehet a mai egyetemistáknak, felnövő nemzedékeknek.
Riba úr könyvének sok megállapításával lehet vitatkozni, de nem érdemes. A szocializmus éveiben sok hibát, hülyeséget követtek el, ezt senki sem tagadja. De a magyar szocializmus egy életképes modell volt.
Riba úr minden megállapítása ugyanis az alapkoncepcióból származik, vagyis abból, hogy a rendszerváltás elkerülhetetlen fejlemény, történelmünk pozitív eseménye volt.
A rendszerváltás a mi felfogásunk szerint a szocialista rendszer tudatos megdöntésére irányuló nemzetközi és hazai akció volt. A tőkés világ 1945-ben elvesztette Magyarországot, mint piacot, mint beruházási területet, mint katonai felvonulási területet, mint a kelet-európai kapitalizmus egyik bástyáját.
1945-től kezdve a nyugat minden eszközzel igyekezett megdönteni a szocializmust. A szocialista országokra kényszerítették a hidegháborút, a fegyverkezési versenyt. Nehéz volt, de a szocialista világ, benne Magyarország is állta a versenyt. Nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar szocializmust nem lehet katonai erővel megdönteni.
1956-ban taktikát váltottak. Nyílt fegyveres felkelésre buzdították a szocializmussal elégedetlen hazai tényezőket, köztük az 1945 előtti uralkodó osztályok képviselőit. A nyugat azonban kihátrált az 1956-os rendszerváltási kísérletből, így ez a módszer is kudarcra volt ítélve.
A nagy találmány az 1970-es években született meg. Magyarország ellen egyidejűleg indítottak gazdasági, politikai és ideológiai offenzívát.
A magyar gazdaságot bevonták a nemzetközi gazdasági kapcsolatokba. Hiteleket adtak, amelyekkel igyekeztek magukhoz kötni az országot.
Az „enyhülés” jelszavával abbahagyták Magyarország korábbi nemzetközi elszigetelését és el kezdték fogadni a magyar vezetőket nyugaton. Ez a helsinki értekezlet, Kádár nyugat-európai látogatásainak időszaka. A nyugati vezetők dicsértek, sőt jutalmaztak minden lépést, ami távolította Magyarországot a Szovjetuniótól.
Kemény ideológiai támadás indult meg. A magyar értelmiség jelentős részét megdolgozták nyugaton és kifinomult eszközökkel a szocialista rendszer ellen hangolták.
Riba úr könyve a szocializmus időszakának reformjait a hatalom kikényszerített cselekedetének tekinti a rendszer megmentésére. A valóság nem ez!
A szocializmus is fejlődő rendszer, nem adott egyszer és mindenkorra. A változó világ új válaszokat követel, és a szocialista Magyarország igyekezett lépést tartani. A magyar agrárpolitika, a háztáji és a szövetkezeti gazdaság rendszerszerű összekapcsolása, vagy az iparszerű kukoricatermelés, a broilercsirkegyárak nem kikényszerített lépések voltak, hanem az ország sajátosságaira épülő okos politika.
A szocializmus reformjainak egy részében volt egy tudatos felismerés. Ez működött Lenin NEP-politikája óta. A lényege minden ilyen kísérletnek egyszerű: amíg a szocializmus nem találta meg a gazdaság hatékony működtetésének minden szocialista eszközét, vegyünk át eszközöket a kapitalizmustól és használjuk őket a szocializmus javára.
A szocialista reformpolitika kockázattal is járt. Ha átveszik a tőkés módszereket, egyesek gyorsabban fognak gazdagodni, és létrejöhet egy új tőkésosztály, amely előbb vagy utóbb megkísérli átvenni a hatalmat. Lenin is, Kádár is tisztában volt ezzel a veszéllyel. Éppen ezért ők csak akkor tartották lehetségesnek a tőkés módszerek átvételét, ha a politikai hatalom szilárdan a dolgozó osztályok kezében van, és a hatalmat a dolgozók közös érdekeit kifejező kommunista párt gyakorolja.
A reformnak azonban van egy külső vetülete is. A nyugat minden eszközzel ösztönözte, jutalmazta a magyar reformokat, azzal a céllal, hogy az így létrejövő vállalkozói és értelmiségi réteg aláássa a kommunista párt hatalmát, és megdöntse a szocializmust.
Érdemes megjegyezni azt is, bár a szerző ezt nem teszi, hogy a szocializmus kereteiben végrehajtandó reformokkal kapcsolatban az 1988-89-es magyar vezetés nem ismerte az akkori kínai tapasztalatokat. Kádár volt az egyetlen, aki Kínát nem csupán gazdasági partnerként fogta fel, hanem értette, hogy az ottani rendszer más, mint a miénk, de szocialista.
Riba úr rendelkezik nyelvvizsgával angolból és németből, feltételezhetően a nyelvtudás nem jelent akadályt külföldi források tanulmányozásában. A könyvből azonban úgy tűnik, hogy a szerző nem tanulmányozta e korszak szovjet, csehszlovák, német, lengyel és más dokumentumait. A magyar szocializmus történetét sem lehet megérteni a környezet hasonló folyamatainak elemzése nélkül.
Riba úr munkája nem az egyetlen a mai szakmai irodalomban, amely ezt az utat követi, és nem tér el fikarcnyira sem az eredeti küldetéstől, a szocializmus lejáratásától. Ez azonban hibás nézet. És most nem is azt az aspektusát vesszük, hogy az állítások mennyire felelnek meg a történelmi valóságnak. Emiatt legyen neki történészi lelkiismeretfurdalása, ha van ilyen!
A lényeg más. Ha ezzel a szemléletmóddal közelítünk ahhoz, ami ma Kínában, Oroszországban, Belaruszban és sok más országban történik, akkor Kínát „államkapitalista, imperialista célokat dédelgető országnak” lehet titulálni. Putyin Oroszországát „posztbolsevik” országnak lehet tekinteni. Belaruszt pedig el lehet egyszerűen intézni azzal, hogy ott „diktatúra” van. Ha ezt tesszük, akkor egy büdös szót sem értünk a mából.
Ezek a jellemzések alapvetően hibásak és akadályozzák annak felismerését, hogy egy új világ van kialakulóban. Egy olyan világ, amely sokat tanult a korábbi szocializmus hibáiból és butaságaiból, és keresi a mának megfelelő megoldásokat. Az új világ országai rengeteg dologban különböznek, de egyben azonosak: nem esnek hasra a tőkés rendszerváltásoktól, látják a mai kapitalizmus öngyilkos politikáját és szeretnének egy újabb világháborút megakadályozni.
A múlt kutatása akkor ér valamit, ha a jövőt szolgálja. Riba András László könyve nem ilyen.
