Kós Zoltán 
"Egyszer elegen lesznek, hogy átvegyék a hatalmat… Nem rögtön, de eljön ez is…" Fotó: IKÉ
Mert tudja, főhadnagy úr, az úgy van, hogy a világon bizonyos mértékig szükség van a hülyékre – kezdett bele Svejk, a derék katona kéretlen és végeérhetetlen monológjainak egyikébe, melyek viszonylatában eltántorítani, lebeszélni lehetetlenség volt, ahogy ezt a főhadnagy már jól tudta – mert ha hülyék nem lennének, akkor a világban az a sok ész csak gyűlne, gyűlne és egyszer felrobbanna a mindenség attól a sok okosságtól. Az Isten nem hiába teremtette a hülyéket. Manapság, a tudomány rohamos fejlődésének idejében pedig, egyre nagyobb számban. – Svejk, hányszor mondtam, hogy ne meséljen nekem semmit? – rivallt rá a főhadnagy, de még a mondat végére sem ért, amikor eszébe jutott, hogy ezt számtalanszor eljátszották és mind hasztalan. Előbb csak lélekben, majd egy rövid, éppen csak csuklóból induló mozdulattal az életben is legyintett és az ablak felé fordult. Tekintete valami mentőövet, valami kapaszkodót keresett a nap fürdette kaszárnya udvar porában, ami elterelné gondolatait Svejk hangjáról. Bármit, egy sántikáló verebet, egy egerészni lopakodó, kóbor macskát, egy katonát, akinek zubbonya nincsen a regula szerint begombolva, s ezért rákiálthat az őrmesterre, hogy intézkedjen a szabályszegő ellen, félbeszakítva egy kurta pillanatig Svejket, de semmit nem talált. Komoran tekintett az előtte álló fertály órára, amíg Svejk kérlelhetetlen tirádáit fogja hallgatni, melynek – már előre tudta – a tartalmát képtelen lesz kibogozni, amint azt a korábbi precedensek során alaposan megtapasztalta.
– Mert tudja, főhadnagy úr, a hülyék szükségességét mi sem igazolja jobban, minthogy az országok összegyűjtik őket a nagyvárosokban, ahol az okos személyek is nagyobb számban találhatók, s nem csak összegyűjtik, de koncentrálják is, a ma már szemérmesen pszichiátriának nevezett, bentlakásos intézményekben, hogy az okosság veszélyes mértékűre növekedése esetén azonnal kiereszthessék a hülyék szükséges és elégséges számú egyedét, s közömbösíthessék ezáltal az okosság társadalmat fenyegető hatását. De mindig csak annyit, ami szükséges, mert a túl sok hülye is veszélyes lehet! – Svejk, amikor idáig ért a beszédben, hangos sercintéssel köpött egyet, ebből a főhadnagy tudta, hogy éppen a csizmafényesítést végzi a derék katona. – Hányszor mondtam, hogy ne a nyáladdal glancold azt a drága csizmát, te megátalkodott? – förmedt a derék katonára, de választ megint csak nem kapott, ellenben Svejk emeltebb hangon kapcsolódott a megkezdett gondolathoz.
– Ezekben a régebben bolondok házának nevezett ispotályokban, miszerint pszichiátriai sárgaház, vannak a hülyék, az ápolók, a medikusok, az orvosok és a főorvosok. Mint a piramis, úgy állnak ezek is egymáshoz, egyre kevesebb, minél feljebb nézi az ember, s a legtetején az igazgató. Ha az igazgató meghal, kiöregszik, ledönti a köszvény vagy csak túl sokat volt már a betegei között és maga is hasonlatossá válik hozzájuk, mint az öreg kutyatartók is képesek hasonlítani küllemben, s belsőleg is ebeikhez, szükségessé válik, hogy a főorvosok közül egyet megválasszanak a helyére, az ő helyére pediglen egy orvost választanak, ha alkalmas a feljebblépésre. – A főhadnagy fülébe nyikorgó hang jelezte, hogy elkezdte a fogait csikorgatni Svejk miatt. – De arra nem volt még példa a hosszú polcokat megtöltő históriás könyvekben, hogy az igazgatót közfelkiáltással helyezték volna titulusába, melyben az orvosok és ápolók szava is ugyanannyit nyomott a latban, mint a főorvosoké. Mert hová is vezetne az, főhadnagy úr – nyomta meg a hangsúlyt a derék katona, s ettől a főhadnagynak olyan érzése támadt, mintha szurokba mártogatnák, s már készen állna egy zsák toll is, hogy beleforgassák legott – ha, mondjuk az alorvosok, medikusok és ápolók is szavazhatnának az igazgató személye felől? Mi alapján lehetne véleményük, hisz alig találkoznak vele, nem ismerik, hacsak valamelyikét nem tanította az universitaton, vagy nem kezelte egyikének-másikának a hozzátartozóját a megelőző évek során? – Vastag bőrök csattogása hallatszott, Svejk az elkészült csizmákba dugott kézzel tapsikolt, jelezvén, hogy a munka befejeztetett, s egyben elégedettségét is kifejezve annak minősége felől. A főhadnagy nem mert ránézni, elfordulva olyannak képzelte, mint a felhúzható-rugós játékmajmot, amely fején a feznek nevezett török fejfedőben, cintányérokat csapkod egymáshoz. Inkább némán, ökölbeszorított tenyerébe vájta körmeit, nem tudta eldönteni, hogy a markán ég a bőr jobban vagy a körömágyainak nyilallása erősebb – mert tudja, főhadnagy úr, bólogatott joviálisan a derék katona, mindenképpen helytelen gyakorlat lenne ez. Mert ha így felborulna a vezetés rendje egy bolondok házában, akkor mi lenne a folytatás? Megérhetnénk, hogy a hülyék is jogot követelnének megválasztani az igazgatót? De meg ám, ahogy halad a világ. De, ha a hülyék olyanról szavazhatnak, amiről semmit nem tudnak, mert őket a legritkább esetben sem tanította az academia padjaiban az igazgató, akkor hogyan döntik el, kire voksoljanak? És arra még nem is gondolok, ha hosszú évek gyakorlata lesz a hülyék szavazása, megeshet, hogy maguk közül akarnak majd igazgatót választani. És meg is választják, végtére a szavazás lényege, hogy akire többen szavaznak, az viszi a bankot, hogy egy kártyás kifejezéssel éljek. Ugye ismeri a főhadnagy úr a kártyás kifejezéseket? Mert tudniillik ez azt jelenti… – Tudom, hogy mit jelent, Svejk – kiáltott fel a főhadnagy, véreres szemeivel a fogason lógó derékszíjára, s az azon, tokban tartott revolverére meredt. Svejk gondosan elrakta a csizmákat a cipős ládába, majd katonaköpenye zsebéből előkotorta a pipáját. Szattyánbőr dohányzacskóját elég volt kinyitni, hogy máris gyomorforgató szag öntse el a kicsiny szobát. A főhadnagy émelygett ettől a szagtól, bal szeme megkezdte szokás szerinti tikkjét, amit egész katonai pályafutása alatt egyedül Svejk tudott nála kiváltani. A tömpe ujjak renyhén tömték a dohányt a pipa szájába, körben mindenfelé potyogott a morzsa és a fináncláb. – Megint végigszemeteled a szobám – te lator, mordult rá a főhadnagy, amire egy cinkos mosolyt és vidám szemöldök felhúzást kapott válaszul. – Egy percig se aggódjon, főhadnagy úr, harsogta a derék katona, majd felseprem, amíg ebédelni tetszik a főhadnagy úrnak. A valós koránál évtizedekkel idősebbnek látszó tiszt ekkor mélyet lélegzett, majd elordította magát – Sepred ám a mennyországba vezető utadat, te akasztófára való, nem fogod körülöttem soha többé porba borítani a szobát, mintha egy szaharai forgószélbe kellene elköltenem az ebédemet. Mars ki! – De a derék tisztiszolga nem mozdult, csak rágyújtott a pipára, miközben a csutorát szívogatva szapora p-p-p-p hangot hallatott, némi szürcsögéssel.
Mert tudja, főhadnagy úr, az úgy van, hogy a világon szükség van a hülyékre – kezdte újra a derék katona. – Ha történetesen a világban túlságosan megnő az okosok száma, akkor az egyensúly érdekében ki kell egy halom hülyét ereszteni a városokba. Ezek a hülyék aztán ott már nem csupán a főorvosok és igazgató személyének választásához akarnak majd jogot maguknak, hanem a Polgármesterek és a Kormány megválasztásához is. Persze nem azonnal, hanem generációkon át tartó reformok után. De, főhadnagy úr, tessék elgondolni, hogy ezzel sem elégednek meg, hanem egyszer majd megérjük, hogy magát a Császár Őfelségét is ők fogják választani. És azt fogják mondani – mi vagyunk többen, mi döntünk. – Bizony, megérjük, hogy a hülyék döntik el, ki legyen a Császár! Egyszer elegen lesznek, hogy átvegyék a hatalmat… Nem rögtön, de eljön ez is… – Bűzös füstfelhőt eresztett ki a mondat közepén, melyet már nem tudott folytatni, mert a főhadnagy a fogason lógó hüvelyéből kirántotta a kardját és Svejk felé suhintott vele. – Mit hordasz itt össze, te gyalázatos? – üvöltötte a főhadnagy – Ez felségsértés, te bitang, ilyenre soha nem kerülhet sor, hamarabb foglak a szablyámmal téged szalámiszerűen felszeletelni! – Svejk, a derék katona, termetét és korát meghazudtoló gymnasticus mozdulattal tért ki a suhogó penge elől, majd békülékeny hangon folytatta – Jól van, na, jól van, főhadnagy úr, látom, már éhesnek tetszik lenni, és ezért egy kicsit türelmetlen.
Donki 3olte
About the Author
szerkeszto 
