Nem akartam Gorbacsovról írni. Ő a Szovjetunió egykori vezetője, a 20. század utolsó másfél évtizedének egyik meghatározó személyisége. Hogy jövök én ahhoz, hogy róla írjak?
Csakhogy ma én vagyok az egyetlen magyar politikus, aki nemcsak személyesen ismerte, de 1983-91 között rendszeresen találkozott vele. Ez pedig felelősséget jelent. Felelősséget azokkal szemben, akik már nem mondhatják el a maguk igazát. Felelősséget a ma élők iránt, akik közül sokan nem értik, hogyan is került a világ a mai siralmas állapotába, miért van háború Ukrajnában, miért rettegünk a holnaptól.
Gorbacsovot Kádár János munkatársaként ismertem meg. Kádár eleinte bízott benne, a szocializmus megújítását várta tőle. A reform, az újítás a szocializmus lételeme, sugallta neki. De a reform csak addig reform, amíg a hatalom a dolgozó nép kezében van. Ha a kormányzó párt elveszíti vagy átjátssza a néptől kapott hatalmat a tőkés erőknek, akkor jön az ellenforradalom, a kapitalizmus.
Gorbacsovnak eleinte kellett Kádár támogatása. Vidéki párttitkárból emelkedett egy világhatalom élére. A szovjet embereknek Kádár a sikeres szocializmust jelképezte, jól jött a támogatása. De Kádár idővel terhére vált, nem lelkesedett világmegváltó ötletei iránt, és ezt nem is titkolta. Gorbacsov pedig azt hitte, hogy Kádárok nélkül is van szocializmus. Úgyhogy könnyű szívvel adta beleegyezését Kádár leváltásához 1988 tavaszán.
Grósz Károly tanácsadójaként már szinte napi kapcsolatba kerültem a szovjet vezetővel és környezetével. Grósz mániákusan tartott attól, hogy Magyarországon is bekövetkezhet az, ami Kínában. Jön valaki, aki a szocializmus ellen szervezkedő ellenzéket nem partnernek, hanem ellenségnek tekinti és megállítja a kihátrálást a szocializmusból. De Magyarországon nem volt Teng Hsziao-ping.
Gorbacsov nem azt várta Grósztól, hogy megvédje a szocializmust. Azt várta, hogy ne dobja a lovak közé a gyeplőt, és véletlenül se szabaduljon el a pokol Magyarországon. A tőkés rendszerváltás megállítása Magyarországon felerősítette volna azokat az erőket, amelyek a Szovjetunióban a szocializmust akarták, akár Gorbacsov nélkül is.
Grósz bukása 1989 októberében várható volt, de az, ami ezután következett, meglepte Gorbacsovot. Az USA és Németország, akiket Gorbacsov partnernek hitt egy új világ megteremtésében, percek alatt hatalomra segítették Antall Józsefet, és kezdetét vette a teljes tőkés restauráció. Magyarországon senkit sem akasztottak fel, nem folyt vér, de megindult a leszámolás, a politikai B-listázás, a fanatikus szocializmusellenesség. Gorbacsov, úgy tűnt, megérezte: a nyugat átverte, és ez lesz a Szovjetunióban is.
1990 nyarán ismét találkoztam Gorbacsovval. Új minőségemben, a Munkáspárt elnökeként. Üdvözölte a Munkáspárt újjászervezését. A Kremlben fogadott, ami üzenet volt a külvilágnak: komolyan veszik a Munkáspártot. Sőt talán azt is jelezték a nyugatnak, hogy meccsnek még nincs vége.
Gorbacsov és még néhányan a szovjet vezetésben komolyan gondolták, hogy a rendszerváltás megállítható, vagy legalábbis megakadályozható a nyugat totális győzelme. Sajnos, sokan nem így gondolták.
Gorbacsov tudta, hogy Moszkva után Pekingbe megyek. Kíváncsi volt, hogy Kína beszáll-e a kelet-európai folyamatokba, ahogyan 1956-57-ben tette. A legmagasabb szinten fogadtak Pekingben, de Kína ezúttal távol maradt Kelet-Európától. Nem bíztak Gorbacsovban. Szilárd Szovjetunió nélkül nem kockáztattak. Kína saját magára koncentrált, a kínai sajátosságú szocializmus építésére.
Ki volt Gorbacsov? Nincs egyetlen válasz. Ünnepelt személyiség, a rendszerváltások hőse volt és marad mindazoknak, akik gyűlölték a munkások és parasztok hatalmát, akik a pénz, a tőke uralmát akarták a nép szocializmusa helyett.
Ingadozó politikus, a nyugat barátja, a szocializmus árulója volt és marad azok számára, akik hittek a szocializmusban, akik nem nyertesei, hanem vesztesei, elszenvedői a kapitalizmusnak.
Gorbacsov nem volt ellenforradalmár, de az események objektíve azzá tették. Reformer akart lenni, de a dolgok logikája miatt árulóvá lett. Elárulta a szocializmus ügyét. A Szovjetunióban felszámolta a munkások és parasztok hatalmát. A kelet-európai szocialista országokat kiszolgáltatta a nyugatnak. Kiegyezett az USA-val, belement a szocialista Németország felszámolásába, Németország tőkés egyesítésébe. Meggyalázta az orosz népet, a tőkés nyugatnak visszaadta azt, amit a szovjet emberek 27 millió ember élete árán a második világháborúban elértek. Cserben hagyta és válságba sodorta a nemzetközi kommunista mozgalmat.
Orbán Viktor elment a temetésére. Az 1989-es Orbán részéről megértem a gesztust. Gorbacsovnak nagy szerepe volt abban, hogy a hatalom az ellenzék ölébe pottyant. Nem kellett harcolniuk, fegyvert fogniuk, elég volt hangzatos jelszavakat kiabálni, elég volt jóban lenni Soros Györggyel, Palmer amerikai nagykövettel, a többi ment magától.
A 2022-es Orbánt már kevésbé értem. A nemzeti függetlenségért kiálló magyar miniszterelnöknek respektje van Oroszországban. Kinek szólt a gesztus ma? Putyinnak? Aligha! Az orosz népnek? Még kevésbé! Akkor kinek?
A sors nem ver bottal. Gorbacsovot sem bottal büntette. Korán elveszítette feleségét, és a sors hosszú, de betegséggel, szenvedéssel teli életet adott neki. Megkapta a Nobel-békedíjat, a nyugat ünneplését, de elveszítette a legfontosabbat, az orosz emberek, saját népe szeretetét és megbecsülését.
