Nagy István 
Az Alkotmánybíróság (AB) először szerepelt az április 12-i választások óta, és mondhatni, leszerepelt. A köztársasági elnök június 11-én feltett egy nem túl bonyolult kérdést. Az AB egykori elnökeként nyilván tudta, hogy mit lehet kérdezni, és talán azt is, hogy egykori kollégái mire képesek. Külön-külön és együtt.
Azt kérdezte tőlük, hogy lehet-e az alkotmányt egyedi kérdések megoldására módosítani vagy sem. A kérdés felvetése indokolt volt, hiszen a kormány az alaptörvény módosításával akarja Sulyok Tamást leváltani. Ez pedig, akárhogyan is csűrik-csavarják, egyedi ügy.
A derék alkotmánybírók nyolc nap múlva közzétették válaszukat. Szálljon le rólunk a köztársasági elnök, nem fogunk a Sulyok–Magyar-vitába beszállni. Egyébként is itt a nyár, vár a Balaton.
Na persze, nem ilyen csúnyán mondták, sőt nem mondtak semmit. Közölték, hogy a 15 AB-tagból hét bíró „személyes vagy közvetlen érintettségre” hivatkozva kilép az ügyből, így az AB határozatképtelen.
Zseniális! Az AB tele van olyanokkal, akik egykor a Fidesz-kormány lelkes hívei voltak, és a Fidesz nélkül a büdös életben se kerültek volna a Donáti utcai palotába. S most, hirtelen megadták magukat. Egyesek szerint félelemből, mások szerint pénzért. Nem tudjuk, de mindegy is! Megfutamodtak, gyáván! Biztos arra gondoltak, hogy itt tartják be esküjüket, miszerint tisztségüket „a magyar nemzet javára” gyakorolják.
Az AB a rendszerváltás szülötte. A rendszerváltás meg egy nagy paktum volt az egykori kormánypárt, az MSZMP és a feltörekvő ellenzék, az MDF, az SZDSZ és a többiek között. A rendszerváltás eltüntette a közös ellenséget, a szocializmust. Innen tovább a tőkés pártok már egymás ellen küzdöttek. Hogy miért? A pénzért, a jó állásokért, az állami vagyon megszerzéséért.
Kellett egy intézmény, amely elsimíthatja a tőkés pártok vitáit abban az esetben, ha a parlamentben nem tudnak egyezségre jutni. Azt akarták elkerülni, hogy a vitáik az utcára kerüljenek és dolgozó népünk rádöbbenjen, hogy milyen szemét banda került az ország élére.
Ez lett az Alkotmánybíróság. Az egészet leöntötték valamilyen középkori mázzal. A bírók talárt viselnek arany pecséttel a nyakukban. A leendő bírókról általában sok mindent tudnak az emberek. Ki kutya kölyke, mihez ért és mihez nem. A megválasztásakor azonban egy pillanat alatt isteni magaslatra emelkedik, mint ahogyan az egyszerű bíborosból szentatya lesz, ha pápává választják. Mi pedig elhisszük, hogy ő mindent jobban tud, mint mi, és amíg ő van ott, nem kell aggódnunk alkotmányos rendünk miatt.
Az Alkotmánybíróságról nekünk, a Munkáspártnak is megvan a magunk kis története. 1995-ben elhatároztuk, hogy népszavazásra visszük a NATO-tagság kérdését. Nekünk kezdettől fogva az volt a véleményünk, hogy semlegesnek kell maradni, s erről döntsön népszavazás. Utólag nézve, a népszavazás ügyében naivok voltunk. Meg úgy általában a demokrácia ügyében is. Azt hittük, hogy az, ami be van írva az alkotmányba, az úgy is van.
A népszavazási kezdeményezéshez akkoriban 100 ezer aláírás kellett, mi összegyűjtöttünk 180 ezret. Becipeltük Kóródi Máriához, aki a parlament SZDSZ-es alelnöke volt. Vagy a sok papírtól ijedt meg, vagy tőlünk. Vagy attól tartott, hogy nehogy valami rosszat mondjon. No, nem is mondott se jót, se rosszat. Néhányszor elismételgette, hogy átvette.
Utóbb kiderült, hogy az aláírások zöme jó, lehet pezsgőt bontani. Illetve csak lehetne, ha nem Magyarországon lennénk. De ott voltunk. A parlamentnek ilyen ügyekben nem kell vitát nyitni, csak kiírni a népszavazást. A parlament azonban vitát nyitott, majd eldöntötték, hogy lehetne ugyan népszavazást kiírni, de „Magyarország nincs döntési helyzetben”. A honatyák, a honanyák, a honifjak, mert akkoriban még sok fiatal volt, azzal sem törődtek, hogy ezzel azt ismerik be, hogy a NATO-tagságról nem is Magyarországon döntenek. A parlament elállta a népszavazás útját.
Mi nem hagytuk magunkat, az Alkotmánybírósághoz fordultunk. Nem találja ki a kedves olvasó, hogy milyen egeret szültek a hegyek. Az Alkotmánybíróság sok-sok idő elteltével úgy döntött, hogy nem dönt. Az Országgyűlés határozata ugyanis formailag nem törvény, csak egy darab papír, az Alkotmánybíróság ilyen apró-cseprő ügyekkel nem foglalkozik. Sakk, matt, nesze neked, magyar demokrácia!
Lehet, hogy sokak felháborodnak azon, amit mondok: az Alkotmánybíróságnak az ég adta világon semmi köze a néphez. Az alaptörvény szerint szeretett népünk nem tulajdonosa a hatalomnak, mint a szocializmusban, hanem csak forrása. Mit ne mondjak, ég és föld!
A nép négy évente szavazhat. Látszólag önállóan, mindentől függetlenül. A valóságban népünk zömét a félrevezetéssel, sőt mostanság a tudatos hazugságokkal oly’ mértékben lebutítják, hogy lassan a sarki kávézó robotpincére is többre lenne képes.
Adjuk vissza a hatalmat a népnek! A nép ellenőrizze a képviselőit! Legyen joga visszahívni őket, ha lopnak, ha csalnak, vagy egyszerűen csak hazudnak. Nem kell alkotmánybíróság sem. A nép képes vigyázni a saját alkotmányára. Sőt, erre csak a nép képes.
About the Author
Kós Zoltán 
