Kós Zoltán 
"...A filmet egy megtörtént eset inspirálta: 2018 januárjában..."
„A Cannes-ban bemutatott Sajnáljuk, nem találtuk otthon realista családi drámája szívbemarkolóbban beszél az egyre szélesebbre nyíló társadalmi ollóról, mint az Élősködők vagy a Joker.
„Amíg léteznek alsóbb néprétegek, én közéjük tartozom. Amíg léteznek bűnöző elemek, magam is az vagyok. Amíg egyetlen lélek is börtönben sínylődik, én sem vagyok szabad.” – Ken Loach több mint 50 évet átfogó rendezői pályája, mintha Eugene V. Debs szellemi hagyatékának öröksége lenne. Debs az USA egyik legnagyobb hatású szocialista politikusa, akinek sziklaszilárd politikai elvei soha nem írták felül emberségét és hitét abban, hogy a munkásosztály helyzetén békés eszközökkel javíthat.
Az 1969-ben forgatott Kes és a 2019-ben bemutatott Sajnáljuk, nem találtuk otthon között eltelt időben mintha semmi nem változott volna – sem a munkásosztály helyzete, sem pedig Ken Loach emberközpontú történetei. A bántalmazott fiú és vércse között kialakult kapcsolat bemutatása (Kes) és a Turner család mindennapi küzdelmeinek kézzelfogható valósága (Sajnáljuk, nem találtuk otthon) variációk ugyanarra a témára.
Ricky Turner hitelre vásárol egy furgont, mellyel alvállalkozóként dolgozik egy nagy futárszolgálatnak, ahol napi 14 óra megfeszített munkával reményei szerint idővel saját lakáshoz fog jutni. Felesége, Abby idősgondozó, szintén éjt nappallá téve dolgozik a teljesen kiszámíthatatlan páciensek között. A munkaidő végeztével hazamennek, háztartást vezetnek, gondoskodnak lányukról és megpróbálják kezelni egyre problémásabb kamasz fiukat. A történet nem tartalmaz váratlan fordulatokat és országoktól függetlenül ismerős lehet mindenkinek: nekünk éppen 2018-ból.
Azonban míg Szilágyi Zsófia Egy nap című filmje hideg távolságtartással tüntetett a kizsákmányoló rendszer és a mindennapok monotonitása ellen, addig Loach mély humanizmussal teszi ugyanezt.
Az elmúlt bő 20 évben harcostársa a forgatókönyvíró Paul Laverty, aki 1996 óta 14-szer dolgozott együtt a rendezővel. Az alkotópáros filmjeinek közös jellemzője, hogy kortól és történettől függetlenül, mindig az egyéni sorsok tükrében artikulálták rendszerkritikájukat. Legyen szó történelmi drámáról (Felkavar a szél), heist elemekkel fűszerezett vígjátékról (Szesztolvajok) vagy realista drámáról (Én, Daniel Blake), Laverty és Loach képes arra, hogy hőseik ne csak bábok legyen szocialista ideológiájuk színpadán, hanem esendő, hibákat halmozó hús-vér emberek, akiknek sorsán keresztül mutatkoznak meg a rendszer anomáliái.
Ricky és Abby nem politizálnak, nem folytatnak éjszakába nyúló vitákat a szocialista ideológia aktualitásáról – ők dolgoznak azért, hogy saját otthonuk lehessen, miután a gazdasági válságban elveszítették házukat. Mindent megtesznek azért, hogy gyermekeik rendezett körülmények között, kiegyensúlyozott családban nőjenek fel, de vajon ők tehetnek arról, hogy 14 óra munka után nehezen kezelik lázadó kamasz fiukat?
Mindig a szülő felelőssége, hogy képtelen megfelelően gondoskodni gyermekéről vagy a rendszerbe valahol hiba csúszott?
A filmet egy megtörtént eset inspirálta: 2018 januárjában a DPD futárszolgálat egyik alkalmazottja meghalt, mivel a karácsonyi szezon csúcspontján több alkalommal is kihagyta az előírt orvosi kezelését, attól való félelmében, hogy a cég ismételten megbírságolja néhány ki nem szállított csomag miatt. Loach filmje attól tud szívbemarkoló és emberi lenni, hogy a rendező érzékenyen mutatja meg a mindennapi élet természetesnek tűnő apróságait, amik képesek menedéket nyújtani a folyamatos létért vívott harcban: egy otthon elköltött közös vacsora, elalvás a tévé előtt vagy egy közös autóút.
Az idei év egyik legnagyobb kritikai és közönségsikerét arató képregényadaptáció mennybemenetelének egyik oka éppen az volt, hogy a kisemmizettek néma sóhajait egyetlen dühödt üvöltéssé erősítette. Todd Philips filmje azonban semmi Loach hétköznapi, rögrealista portréihoz képest: itt nincs Joker, aki egyesítené az elnyomottakat, aki hangot adna az igazságtalanságnak.
Csakúgy, mint Daniel Blake, Ricky Turner sem talál ki a kapitalista rendszer labirintusából. Nincs drámai fordulat, katartikus tetőpont, vagy az elnyomók elleni bosszú, csak az elkerülhetetlen pusztulás. Az eredeti címben (Sorry We Missed You) lévő fricska remekül mutatja meg mennyit ér egy munkásosztálybeli élete a jóléti társadalmakban: pont annyit, mint egy késve kiszállított csomag. Bánkódunk miatta egy kicsit, de hamar elfelejtjük és várjuk, mikor érkezik a következő.
Eredeti írás: Dunai Marcell
Fotó forrása: filmtekercs.hu
Videó az eredeti írás alatt.
About the Author
