Kós Zoltán 
(Borítókép: Rácmolnár Milán / Nem víznek való vidék)
„Miközben az Alföld egyre gyorsabban szárad ki, és a Homokhátságot sokan már Magyarország első félsivatagos térségeként emlegetik, Szeged mellett civilek bebizonyították, hogy nem feltétlenül a milliárdos beruházások jelentik az egyetlen kiutat. Egy maroknyi önkéntes több mint egy éven át dolgozott azon, hogy újra vizet juttasson egy rég kiszáradt szikes tórendszerbe, a Nem víznek való vidék csapata pedig végigkövette a különleges projektet, amelynek eredményei már néhány hét alatt látványossá váltak: több tíz hektáron jelent meg ismét a víz, és újraindultak azok a természetes folyamatok is, amelyekről sokan már azt hitték, örökre eltűntek.
Az Alföld kiszáradása ma már nem egy távoli jövőképről szóló figyelmeztetés, hanem a mindennapjaink keserű valósága. A csökkenő talajvízszint, az egyre hosszabb aszályos időszakok és az eltűnő vizes élőhelyek különösen érzékenyen érintik a Homokhátság térségét, amelyet a szakemberek régóta Magyarország egyik legsérülékenyebb tájegységeként tartanak számon. Szeged környéke is ezek közé a területek közé tartozik, a város határában kezdődő homokhátság lábánál, Kiskundorozsma mellett pedig egykor kiterjedt szikes tórendszer húzódott, amely mára szinte teljesen kiszáradt.
Sokan úgy gondolják, hogy egy ilyen léptékű problémára csak több milliárd forintos állami beruházások jelenthetnek megoldást, egy szegedi civil közösség azonban bebizonyította, hogy megfelelő szakmai előkészítéssel, adatalapú tervezéssel, helyi összefogással és rendkívül egyszerű műszaki megoldásokkal is lehet látványos eredményeket elérni. A történetüket Csala Dániel és a Nem víznek való vidék csapata egy éven keresztül követte végig, majd egy közel egyórás dokumentumfilmben mutatta be, miként sikerült újra vizet juttatni a rég kiszáradt medrekbe.
Sosem látott összefogás fakasztott vizet
A civil együttműködés persze magában szerencsére nem egyedülálló, ugyanis az elmúlt években országszerte több vízőrző közösség is alakult, amelyek újra és újra bebizonyították, hogy civil kezdeményezések is képesek vizet visszatartani a tájban, ezzel példát mutatva arra, milyen irányba lenne érdemes nagyobb léptékben is elmozdulni. A Szegedi Vízőrzők azonban ezt a munkát is egészen új szintre emelte – a lelkes önkénteseik, az Alsó Tiszavidéki Vízügyi igazgatóság, Szeged városfejlesztési alpolgármestere, Nagy Sándor és a Terra Organica Alapítvány támogatása nélkül aligha értek el volna ekkora áttörést.
A kezdeményezés alapítója, Kelemen Tamás szerint minden egy egyszerű természetjárás során kezdődött. Évekkel ezelőtt ugyanis feltűnt neki egy szokatlan partfal és a fehér szikes talaj, amely arra utalt, hogy a területen valaha tó lehetett. Gyanúját történeti térképekkel és Szeged topográfiai adatbázisával is ellenőrizte, amelyek megerősítették, hogy valóban egykori tómedrek húzódnak itt. A vizsgálatokból aztán az is kiderült, hogy a domborzati adottságok még ma is megvannak, vagyis nincs szükség mesterséges tározók kialakítására vagy nagyszabású földmunkákra: a természetes medrek ma is képesek lennének vizet befogadni.
A cél így hamar világossá vált, a revitalizációs terv lényege pedig az volt, hogy vizet juttassanak a kiszáradt területekre a csatornarendszerből, minél több vizet szivárogtassanak a talajba, ezáltal javítva a táj vízháztartását, növelve az aszályokkal szembeni ellenálló képességét. Mindezt ráadásul úgy akarták megvalósítani, hogy
a rendszer gravitációval működjön, adatalapú legyen, és a lehető legkisebb költségből épüljön meg.
De ha a megoldás ennyire kézenfekvő, miért nem történt meg mindez korábban? A válasz elsősorban nem műszaki, hanem szervezési jellegű. Ugyanis míg a legtöbb hazai vagy nemzetközi vízvisszatartási projekt egységes állami, önkormányzati vagy természetvédelmi kezelésben lévő területeken valósul meg, addig a szegedi Öreghegy térségében közel százhektárnyi, mintegy száz helyrajzi számon fekvő, rendkívül széttagolt tulajdonosi szerkezetű területet érintett a beavatkozás. Magántulajdonú, haszonbérletben lévő, önkormányzati és állami földek egyaránt szerepeltek a projektben.
Kelemen Tamás szerint ez mintegy negyven tulajdonossal való egyeztetést jelentett, a legnagyobb meglepetést számára így pontosan az jelentette, hogy a tulajdonosok szinte kivétel nélkül támogatták az elképzelést. Mint mondta, ilyen mértékű társadalmi összefogást korábban még nem tapasztalt, hiszen mindenki a saját lehetőségei szerint igyekezett segíteni a projektet.
A folyamat teljesen a nulláról indult, és több mint egy évig tartott. Ez idő alatt nemcsak az engedélyeztetés és az egyeztetések zajlottak, hanem rendkívül komoly mérnöki előkészítő munka is.
A csapat történeti térképek segítségével rekonstruálta az egykori vízjárást, részletes digitális domborzatmodellt készített, valamint több mint 6300 mérési pont alapján vizsgálta meg a terület mikrodomborzatát.
Erre azért volt szükség, mert az első pillantásra teljesen síknak tűnő alföldi táj valójában jelentősebb szintkülönbségeket rejt, amelyek döntően befolyásolják, merre és milyen sebességgel terjed majd a víz. A hidrodinamikai modellezések segítségével több különböző vízszintet is szimuláltak, így még a tényleges vízpótlás előtt ellenőrizni tudták elképzeléseiket.
Így sikerülhetett a tervezés során megtalálni azt a pontot is, ahol az Algyői-főcsatorna vízszintje magasabban helyezkedik el, mint a tórendszert összekötő csatornahálózat mélypontjai, ez pedig egyben azt is jelentette, hogy a korábban elképzelt szivattyús rendszer helyett elegendő lehet egy jóval egyszerűbb és olcsóbb megoldás.
Fotó: Rácmolnár Milán / Nem víznek való vidék
Faék egyszerűségű megoldás éleszti újra a vidéket
A rendszer lelke ugyanis a szivornya lett. Ez egy műanyag KPE-csőből álló szerkezet, amely a vízoszlopok közötti nyomáskülönbséget és a két végpont közötti szintkülönbséget használja ki, így külső energiaforrás nélkül képes vizet átvezetni egyik csatornából a másikba. Működési elve hasonló ahhoz, amikor egy slag segítségével leeresztik egy akvárium vizét. A cső átmérőjétől függően naponta 100-300 köbméter víz továbbítására képes, miközben nincs szükség sem dízelmotoros, sem elektromos szivattyúkra.
A víz irányítását sem bonyolult műszaki létesítményekkel oldották meg. A mikrodomborzat adottságait kihasználva homokzsákokat, nyúlgátakat és a meglévő vízügyi műtárgyakat alkalmazták, vagyis szinte kizárólag egyszerű, helyben rendelkezésre álló eszközökre támaszkodtak. A tényleges vízpótlás 2026 februárjának végén indult meg, amikor is az Algyői-főcsatornából szivornyák segítségével átvezették a vizet a Külső-Maty-csatornába, majd onnan a négy kiszáradt tómeder felé. Az első lépés egy mintegy két és fél kilométer hosszú csatornaszakasz próbatöltése volt, amelynek célja az volt, hogy a gyakorlatban is ellenőrizzék a digitális modellek pontosságát. A csapat korábban két sikertelen próbálkozáson is túl volt, végül azonban a megfelelő légtelenítési és vízbevezetési módszerrel sikerült működésre bírni a rendszert.
A víz forrását helyben lehulló csapadék, ellenőrzött, tisztított szennyvíz, valamint termálcsurgalékvíz biztosítja, amelynek kémiai összetétele jól illeszkedik a szikes tavak sajátosságaihoz.
A víz ugyan csak lassan terjed a területen, egyes mélyebb részek feltöltődése pedig napokig is eltarthat, ugyanakkor ez a természetes, lassú folyamat kedvez az ökológiai regenerációnak.
Az eredmények már néhány héten belül látványosak voltak. Mint az később kiderült, a több mint harminc hektáron jelent meg ismét a vízborítás, a víz elérte a Rózsalapos térségét, és egy korábban teljesen kiszáradt rendszerben újra kialakultak a sekély vízfelületek. Rövid időn belül visszatértek a jellegzetes szikes élőhelyi madárfajok, köztük gulipánok, gólyatöcsök és különböző gémfélék. Tömegesen megjelent a szikes tavak egészséges állapotának fontos jelzőfaja, a sziki lebegőkandics is, emellett pedig a talajvíz-monitoring során fokozottan védett keleti rablópillét is észleltek, amelynek természetvédelmi értéke 100 ezer forint. A vízi gerinctelen fauna visszatérésével pedig újraindultak azok a természetes ökológiai folyamatok, amelyek a szikes tavak működésének alapját jelentik.
Eredeti írás: Lendvai András
Fotó forrása: index.hu
About the Author
Nagy István 
