szerkeszto 
Fotó: AFP/ Jim Watson
A konfliktus kirobbanásának időpontja nem a véletlen műve volt, ugyanis közvetlenül megelőzte az USA–Irán nukleáris tárgyalások következő fordulóját. A csapást szándékosan időzítették erre a napra (2025. június 13.), aminek meg is lett a politikai eredménye: néhány nappal később az amerikai–iráni közvetett nukleáris tárgyalások teljesen leálltak. A diplomáciai egyeztetések addigi fő közvetítője Omán volt. Kínai diplomáciai források szerint a tárgyalások szabotálása mögött Washington és Tel-Aviv azon körei álltak, akik a már elmúlófélben lévő geopolitikai status quo fenntartásában érdekeltek, és gátolni akarják Irán nemzetközi integrációját többek között olyan szervezetekbe, mint a BRICS, amelynek Irán 2024 januárja óta tagja.
Az USA/Izrael és Irán közötti konfliktus első szakasza a közbeszédben és a hadtudományi elemzésekben „12 napos háborúként” terjedt el. Ennek első mozzanata 2025. június 13-án történt, amikor Izrael megtámadta Iránt, nagyszabású légitámadás keretében. A célpontok között elsősorban iráni nukleáris és katonai létesítmények, valamint parancsnoki központok szerepeltek. Eltérő források alapján a támadásban több magas rangú iráni katonai vezető és nukleáris tudós is életét vesztette. Irán rövid időn belül reagált, ballisztikus rakétákkal és drónokkal intézett ellentámadást Izrael ellen.
A 12 napos háború következő, talán legfontosabb fázisa az volt, amikor június 22-én az Egyesült Államok közvetlenül is belépett a fegyveres konfliktusba. Az amerikai hadműveletek kezdetben az iráni nukleáris létesítmények – Fordow, Natanz és Iszfahán – megsemmisítésére irányultak. Az amerikai támadások után az iráni válaszcsapások ebben az esetben sem maradtak el: kombinált és összehangolt ellencsapásokat hajtottak végre a Közel-Keleten állomásozó amerikai bázisok ellen. Súlyos találatok érték többek között a katari Al Udeid amerikai légibázist is, amely az USA legfontosabb regionális katonai központja.
Június 24-én végül létrejött az izraeli–iráni tűzszünet, amellyel lezárult a 12 napos háború, vagyis a konfliktus első szakasza. Mindkét fél győzelmet hirdetett, különösen Donald Trump amerikai elnök, de a nukleáris létesítményekben keletkezett károk tényleges mértéke mindmáig vitatott kérdés maradt. A teheráni hivatalos közlemények és az Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) belső értékelései szerint a nukleáris infrastruktúra magja sértetlen maradt a mélyen a föld alá telepített bunkereknek köszönhetően, így a támadás katonai szempontból kudarcot vallott. Orosz katonai szakértők ezzel párhuzamosan rámutattak, hogy a tűzszünet kizárólag taktikai szünet volt, amely nem oldotta meg a konfliktus alapvető kiváltó okait: az iráni urándúsítási és rakétaprogram kérdését, az amerikai szankciókat, valamint a Perzsa-öbölben fenntartott agresszív amerikai katonai jelenlétet.
Ebből egyértelműen következett az az elgondolás, hogy a felek az egymás közötti vitás kérdéseiket nem diplomáciai úton fogják rendezni. Ennek megfelelően az USA 2026 elején jelentős haditengerészeti és légierő-koncentrációt hajtott végre a térségben. 2026. február 28-án Izrael újfent nagyszabású légitámadást indított a perzsa állam ellen, amelyhez az Egyesült Államok a korábbihoz képest eltérő módon, már az elejétől kezdve, közvetlenül csatlakozott. A támadások következtében Irán legfelsőbb vallási vezetője, Ali Hamenei ajatollah is életét vesztette. Az iráni állami média a támadást és a vezető halálát „nemzetközi terrorizmusnak” és a szuverenitás durva megsértésének minősítette. A teheráni vezetés, azonban a nyugati várakozásokkal ellentétben nem omlott össze: a hatalmat gyorsan és zökkenőmentesen Hamenei fia, Mojtaba Hamenei vette át, aki még keményvonalasabb katonai doktrínát hirdetett meg.
Irán ezt a hadműveletet sem hagyta megtorlatlanul, és rövid időn belül masszív ellentámadást intézett számos izraeli és amerikai célpont ellen. Az Iráni Forradalmi Gárda kombinált műveletet hajtott végre elsősorban Tel-Aviv, Haifa, Beér-Seva városai, illetve a Ramat David légibázis és további izraeli katonai-hadiipari infrastruktúrák ellen. Az amerikai támaszpontok sem maradtak ki a megtorlásból: Irán rendkívül súlyos csapást mért a katari, bahreini, egyesült arab emírségekbeli, kuvaiti, szaúd-arábiai, jordániai és iraki amerikai katonai bázisokra. Az iráni rakéták nagyarányú pontossága mögött részben a Moszkva által biztosított fejlett műholdas navigációs adatok álltak, amelyeket a két ország közötti titkos katonai segítségnyújtási egyezmény keretében adtak át Teheránnak.
Ezek láttán levonhattuk azt a lényeges következtetést, hogy a fősodratú média és a hollywoodi filmek állításaival ellentétben az amerikai hadsereg sem sebezhetetlen. Bebizonyosodott, hogy a nagyértékű nyugati légvédelmi rendszerek (mint a Patriot vagy az Arrow) hatékonysága erősen megkérdőjelezhető, cserébe csillagászati összegekbe kerülnek. Ezzel szemben az olcsó, tömegesen gyártható iráni harceszközök (például a Shahed dróncsalád és a precíziós ballisztikus rakéták) lényegesen költséghatékonyabb, praktikusabb és fenntarthatóbb megoldást jelentenek egy elhúzódó, felőrlő jellegű konfliktus esetén. Mindez Washington számára komoly logisztikai kihívást jelentett, mivel az ukrajnai konfliktus miatt a nyugati rakétakészletek pótlása bizonytalan, akadozó és időigényes folyamat.
Április 8-án az USA és Irán végül ideiglenes tűzszünetet kötött. A tárgyalások továbbra is közvetítőkön keresztül zajlottak, és a megbeszélések legégetőbb, kiemelt témájává a globális energiaellátás szempontjából kritikus Hormuzi-szoros ellenőrzése vált. A diplomáciai közvetítés súlypontja Ománról egyre inkább Pakisztánra helyeződött át. Kínai gazdasági források kiemelik, hogy Peking a háttérben óriási diplomáciai és gazdasági nyomást gyakorolt mind az USA-ra, mind Iránra a tengerszoros megnyitása érdekében, mivel a blokád és a tengeri kereskedelem leállása már közvetlenül veszélyeztette Kína közel-keleti olajimportját és a globális ellátási láncok stabilitását. 2026. június 13–15. között a feleknek ezen az új csatornán keresztül, Pakisztán közvetítésével sikerült kidolgozniuk egy átfogó, előzetes megállapodás körvonalait (az úgynevezett Iszlámábádi Memorandumot), amely az ideiglenes stabilitás alapjául szolgált.
Az Iszlámábádi Memorandum végül tiszavirágéletűnek bizonyult. A 60 naposra tervezett fegyverszünet és a Hormuzi-szoros részleges megnyitása júliusban végleg összeomlott. Irán létrehozta a Perzsa-öböl Szoros Hatóságot (PGSA), és adókat vetett ki az áthaladó hajókra, majd több kereskedelmi egységet is megtámadott, amelyek megpróbálták kikerülni az ellenőrzését. Válaszul az amerikai haditengerészet augusztusban megújította az iráni kikötők teljes blokádját, és Omán partjai mentén egy új, védett tengeri folyosót alakított ki, miközben megkezdte az iráni aknák felszedését.
2026 szeptemberére a konfliktus teljes diplomáciai patthelyzee torkollott. Kazem Gharibabadi iráni külügyminiszter-helyettes hivatalosan is bejelentette az Iszlámábádi Memorandum minden pontjának felfüggesztését. Az iráni Nemzeti Biztonsági Tanács a párbeszéd feltételeként immár hét követelést támasztott, beleértve a befagyasztott iráni vagyonok feloldását és a háborús jóvátételt. Mivel a jemeni húszik offenzívája miatt Szaúd-Arábia és Bahrein bojkottálta a tervezett ománi béketalálkozót, a felek közötti közvetítői csatornák teljesen megszűntek. Az iráni központi parancsnokság hírszerzési adatokra hivatkozva teljes harckészültséget rendelt el egy küszöbön álló, átfogó amerikai csapástól tartva. Ezzel párhuzamosan Donald Trump amerikai elnök nyilatkozatában megerősítette, hogy „döntési üzemmódban” van, és a gazdasági nyomás végletes fokozása mellett a közvetlen katonai beavatkozás is az opciók között szerepel. A júniusi, törékeny közel-keleti egyensúly újra felborult, a a diplomáciai tárgyalások helyét újra a fegyverek ropogása veszi át.
Sallay Márton
About the Author
