Fotó forrása: különutas.hu
“Folyamatos megfelelési kényszer, online bántalmazás, tökéletes külső és egy elérhetetlen álom: az elismerés. Az előttünk járó generációknak talán soha nem volt olyan nehéz lelkileg a felnőtté válás, mint a miénknek. Nekik egyéni szinten lehettek problémáik, amelyeket kisebb-nagyobb sikerrel kezelni tudtak, és sokszor kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mintsem saját magukat kelljen istápolniuk. Nálunk – és főleg az utánunk következő alfa generáció esetében – ez egészen más. A lelki trauma globálissá vált, a külső nyomás megsokszorozódott, a túlpörgetett digitális világ pedig lassan felemészti saját használóit.
A hosszú bevezető után térjünk is a lényegre: bemutatták az idei év egyik legerősebb sorozatát, a Carrie-t, amely Stephen King azonos című regényének legújabb adaptációja.
A történet szerint Carrie White édesapja halála után édesanyjával, Margarettel együtt kerül a rendőrség látókörébe. Margaretnek munkát kell vállalnia, Carrie pedig életében először kezdi meg tanulmányait az Ewen Gimnáziumban. A világról keveset tudó, ártatlan lány egy számára idegen közösségbe csöppen, ahol zaklatással és kirekesztéssel kell szembenéznie, miközben különleges, természetfeletti képességei is ébredezni kezdenek. A nyolcrészes adaptációt – egyik személyes kedvencem – Mike Flanagan rendezte. Carrie szerepében a szupertehetséges fiatal Summer H. Howell, édesanyjaként pedig a szenzációs Samantha Sloyan látható.
Magát a sorozatot kritikai szemmel nem igazán elemezném, mert ezt meghagynám a szakújságíróknak. Van azonban néhány dolog, amellyel mindenképpen foglalkozni kell. Az egyik legfontosabb, hogy Carrie története még ma is fájdalmasan aktuális.
Az iskolai és az otthoni bántalmazás nemhogy csökkenne a társadalmunkban, hanem egyre aggasztóbb problémává válik. A tanárok sokszor képtelenek kordában tartani az új generációt, a szülők pedig egyre nehezebben tudják kontrollálni gyermekeiket. A figyelemzavaros és mentális betegségekben küzdő fiatalok száma emelkedik, a magatartásbeli problémák pedig olyan helyzetekhez vezetnek, amelyekre korábban talán kevesen gondoltak volna. Dániában például olyan törvényjavaslat kidolgozásával foglalkoznak, amely bizonyos körülmények között lehetővé tenné a tanárok számára a fizikai erő alkalmazását az osztálytermekben. Igen, Dániában.
Mike Flanagan sorozata ránk rúgja az ajtót, és arra figyelmeztet: ha nem történik érdemi változás, hamarosan bárhol megteremthetjük a magunk Carrie-jét. Nyilvánvalóan túlzónak hathat a sorozatban bemutatott brutális erőszak, amelyet a diákok egymással szemben alkalmaznak, de maga a jelenség egyáltalán nem légből kapott. Az online bántalmazás és a másik testének megszégyenítése ma is súlyos probléma, amely az iskolák falain belül és kívül egyaránt jelen van. A tanárok és a szülők pedig – akárcsak a sorozatban – sokszor tehetetlenül sodródnak az eseményekkel.
A Carrie olyan alkotás, amelyet könnyű átélni és magunkénak érezni, különösen úgy, hogy Flanagan a mai korra szabta a történetet. A sorozat nem csupán egy klasszikus horror újabb feldolgozása, hanem kellemetlenül aktuális figyelmeztetés is arra, mi történhet akkor, ha egy közösség nem veszi észre időben, hogy valakit módszeresen a szakadék szélére sodor.”
Szerző: Móna Márk
Fotó forrása / Eredeti írás: különutas.hu
