szerkeszto 
Egy könyv, amit semmi pénzért ne vegyenek meg!
Ezt a könyvet nem azért mutatjuk be, hogy elolvassák. Ne tegyék! Még véletlenül se adjanak ki érte 6999 forintot!
Azt akarjuk érzékeltetni, hogy milyen méreteket ölt ma a történelemhamisítás, s miként vesznek részt az emberek manipulálásában maguk a történészek.
Mindig veszélyes, amikor a tudomány beszáll a napi politikai propagandába. Veszélyes a közvéleménynek, az embereknek, mert a tudósokról hajlamosak vagyunk elhinni, hogy igazat mondanak. De veszélyes a tudomány számára is, mert a politikai manipulációban való részvétel lejáratja nem csak a szerzőket, hanem magát a tudományt is.
Ungváry Krisztián ismert történész, rengeteg könyvet írt a 20. század történéseiről. Olvasmányosan ír, meggyőzően, és sok könyvét valóban érdemes elolvasni.
„A hazardőr, a sakkmester és a hasznos idióták” című könyve, amely 2025-ben jelent meg az Open Books kiadónál, azonban túllép az eddigi határokon. Ez már nem egy könyv, amelynek az állitásaival lehet vitatkozni. Nem tár fel új dokumentumokat, nem alkalmaz új kutatási módszereket, amelyek arra késztethetnék az olvasót, hogy megváltoztassa eddigi véleményét konkrét történelmi eseményekről.
Ungváry könyve nem tudomány, hanem propaganda. Célja nem a történelem bemutatása, hanem a mai liberális politika népszerűsítése, az oroszellenesség áltudományos alátámasztása, a leplezetlen antikommunista hangulatkeltés.
A könyv hivatalosan Európa 1922-1941 közötti történelméről szól, a valóságban azonban tele van a mára vonatkozó áthallásokkal. Ungváry a történelmi eseményekről ír, valójában a máról a mának beszél.
Nem is titkolja: „azok az érvek, amelyeket az orosz vezetés saját biztonsági igényei alátámasztására használ., illetve azok a nyugati válaszok, amelyekkel a problémát sokáig kezelni próbálták, kísértetiesen emlékeztetnek arra, ami 1933 és 1941 között is elhangzott.”
A kötet első 178 oldala majdnem, hogy érdektelen. A nyugati hatalmak politikáját ismerteti, rengeteg statisztikai adat is megjelenik, de az csak bevezető a következő mintegy háromszáz oldalhoz. Nézzük sorjában állításait!
Nem a Nyugat, hanem a Szovjetunió, azaz Oroszország akar háborút
A szerző azt kívánja bizonyítani, hogy a „Szovjetunió sohasem gondolta komolyan a kollektív biztonság elvét”, és „messzemenően érdekelt volt abban, hogy olyan háborút robbantson ki, amiben rajta kívül minden szomszédja érdekelt.”
Az egyik „bizonyítéka” a békés egymás mellett élés elvéhez kapcsolódik. Szerinte „Sztálin alapvetően reálpolitikus volt, aki ugyan nem adta fel teljesen a kommunizmus elterjesztésének terveit, de ennek megvalósításáért 1923 után nem akart kockáztatni.” Vagyis szerinte háborút akartak, csak később.
A szocializmus a kapitalizmus ellenfele. Marx azt bizonyította, hogy a tőke profitéhsége ellentmondásba fog kerülni a termelőerők fejlődésével, és eljön a pillanat, amikor a profitéhség a fejlődés akadályává válik, sőt elpusztítja a társadalmat. A marxizmus szerint a szocializmus győzelme mély társadalmi forradalom keretében fog végbe menni.
1917-ben, sőt még 1919-ben is úgy tűnt, hogy a szocializmus győzhet a legtöbb európai országban. Ez éltette a világforradalomba vetett hitet. Európa más országaiban azonban hiányoztak a feltételek a forradalomhoz. A németországi kísérletek és a szovjet-lengyel háború után a világforradalom átmenetileg lekerült a napirendről. A forradalmi válságot nem lehet mesterségesen megteremteni.
Lenin ennek alapján fogalmazta meg a békés egymás mellett élés elvét. A Szovjetunió nem adta fel a kapitalizmus legyőzésének stratégiai célját, de megértette, hogy ez csak hosszú távon valósítható meg. Addig együtt kell élni a tőkés országokkal.
Lenin és később Sztálin békés egymás mellett élés felfogása megmentette a Szovjetuniót a forradalmi export életveszélyes kalandorságától, ugyanakkor nem megalkuvást vagy a cél feladását jelentette, mint Hruscsovnál és később Gorbacsovnál, hanem a stratégiai cél későbbi megvalósítását.
A Szovjetunió semmilyen formában sem volt érdekelt háborúk kirobbantásában. Sem elvileg, sem gyakorlati szempontból. A két világháború közötti időszak valamennyi háborús konfliktusát a tőkés hatalmak provokálták. A Szovjetunió legfeljebb válaszolt.
A szerző szerint „a szovjet diplomácia számára a külpolitika nem win-win helyzetek kialakításáról, hanem a partnerek minden eszközzel történő gyengítéséről szólt.” Ez az állítás önmagában butaság. A Szovjetunió nem volt abban a helyzetben, hogy egyenlőtlen megállapodásokat kényszerítsen másokra. Minden egyezmény úgy született, hogy az a szovjet félnek és a másik félnek is adott előnyöket. Egyébként nem jöttek volna létre.
Sztálin a „paranoid”
Elhangzik még egy tétel, miszerint „a Szovjetunió katonai felkészülése csak az offenzív hadviselésre terjed ki.” Magyarán: a Szovjetunió eleve arra készült, hogy lerohanja a Nyugatot. Ungváryt nem zavarják a tények, hogy ilyen szándékok nem voltak.
Igaz, érvényben volt a Vorosilov nevéhez kötött doktrína, ami szerint nyugati támadás esetén a Vörös Hadsereg azonnal ellentámadásba megy át és a háború az agresszorok területén folytatódik. Ez azonban semmilyen módon nem jelenti azt, hogy a Szovjetunió Európa megtámadására készült volna.
Talán ezt Ungváry is tudja, ezért beveti kedvenc, folyamatosan visszatérő tézisét, ami szerint „Sztálin gondolatmenete paranoiás volt.”
A paranoiás ember olyan irracionális, túlzott gyanakvást és bizalmatlanságot él át, amelynek nincs valós alapja, mégis megdönthetetlen valóságként tekint rá.
Valóban igaz lenne, hogy Sztálin túlbecsülte a háborús veszélyt? Vagyis paranoiás lett volna? Nem! Sztálin tudta, hogy 1917 után a Nyugat intervencióval igyekezett megfojtani a szovjethatalmat. Sztálin megélte, hogy a Nyugat nem volt hajlandó még elismerni se a Szovjetuniót, és elszigetelte minden fórumon. Nap, mint nap tapasztalta, hogy a Nyugat támogatta a belső rendszerellenes erőket, igyekezett ellenforradalmat kirobbantani.
Sztálin tudta, hogy a japánok lerohanták Kínát, és közvetlen szovjet-japán összecsapásra is sor került. A Nyugat elhárította a szovjetek minden megegyezési javaslatát. Miért gondolta volna Sztálin, hogy a tőkés Nyugatnak nincsenek háborús szándékai?
A Szovjetunió juttatta hatalomra Hitlert
A szerző szerint Sztálin ugyan ismerte Hitler orosz-és kommunistaellenes nézeteit, hiszen a Mein Kampf eljutott hozzá is, de a szerző szerint Sztálin ennek nem tulajdonított jelentőséget és a „franciák megtévesztésére” szolgáló propagandának tartotta. Képtelenség!
A szerző szerint a Szovjetunió és Sztálin felelős Hitler hatalomrajutásáért. „A Szovjetunió a Kominternen keresztül minden európai országot destabilizálni igyekezett, és nem mellesleg indirekt módon támogatta Hitler hatalomra jutását is” – véli a szerző.
Lehet, hogy a szerző nem hallott az 1929-es világgazdasági válságról? Nem hallott Németország tragikus állapotáról? Nem hallott arról, hogy a német nagytőke juttatta hatalomra Hitlert azért, hogy így akadályozza meg a kommunisták hatalomrajutását?
A fasizmus, mint új jelenség értelmezése nem volt egyszerű a kommunista mozgalomban. De a Komintern és a szovjet vezetés is felismerte azt, amit József Attila megdöbbentő pontossággal leírt: „a tőke és fasizmus jegyesek.” Vagyis a kapitalizmus szüli a fasizmust. A tőke akkor veti be a fasizmust, amikor már nincs más eszköze a tőkés válság leküzdésére, a kapitalizmus megmentésére.
A Szovjetunió elítélte a Versailles-i békerendszert, küzdött ellene, de minden józan észnek ellentmond egy olyan feltételezés, hogy a Szovjetunió érdekelt lett volna Hitler hatalomra juttatásában.
A szerző szerint „Sztálin pontosan tudta, hogy alapvetően ő volt az, aki lehetővé tette Hitler korábbi sikeres háborúit.”
A szerző szinte úszik az élvezetekben, amikor leírja, hogy Ribbentrop német külügyminisztert szívélyesen, sőt horogkeresztes zászlókkal fogadták Moszkvában 1939 augusztusában. Hogy fogadták volna? Az volt a hivatalos német lobogó. A Szovjetunió időt akart nyerni, létérdeke volt a megállapodás.
Ezek az állítások a nyugati politika és propaganda mai hivatalos tételét hivatottak „alátámasztani”, miszerint a kommunizmus és a fasizmus ugyanaz.
A mai liberális politika tagadja a fasizmus mai jelenlétét, arra hivatkozva, hogy a fasizmus velejárója az antiszemitizmus, a zsidóüldözés. Fasizmus azonban létezhet zsidóüldözés nélkül is.
Fasizmusról beszélhetünk, amikor a tőke drasztikusan korlátozza a demokratikus jogokat, megfojtja a demokratikus intézményeket, az állam egész működését alárendeli a pénzügyi tőke érdekeinek és saját céljait háborúk útján kívánja elérni. Ugye, ezek ma is ismerős jelenségek?
A tőke tudja, hogy a mai liberalizmus a fasizmus útjára lépett. Ezt igyekszik tagadni, elmismásolni, többek között azzal a hamis tétellel, hogy a kommunizmus és a fasizmus egy és ugyanaz. Ungváry ezt a tételt igyekszik „történészként alátámasztani.”
Németország és Oroszország – együtt vagy egymás ellen?
A szerző szerint „komoly alternatívát jelenthetett volna az összefogás a nyugati hatalmakkal, és egyáltalán nem volt szükségszerű szövetkeznie a hitleri Németországgal.”
A tőkés világ igyekezett megfojtani a Szovjetuniót a két világháború között. A tőkés Nyugat soha sem bocsájtotta meg az 1917-es szocialista forradalmat és vissza akarta szerezni azt, amit elvesztett.
Nem a szovjetek nem akartak megegyezni, hanem a Nyugat akadályozott minden megállapodást. Ugyanúgy, ahogy ma igyekeznek megfojtani Oroszországot.
De nem sikerült sem akkor, sem ma. Léteznek ugyanis nemzeti érdekek, amelyek az egyes ország geopolitikai helyzetétől függenek és nem ideológiáktól.
Németország és Oroszország két európai szárazföldi hatalom. Konkurenciái egymásnak, de ki is egészítik egymást. Az európai és a világhelyzettől függően vagy egymás ellenfelei vagy szövetségesei.
Az orosz-német szövetséget nem Sztálin találta fel, hanem létezett a 19. század második felében is. Az 1870-es berlini kongresszuson Oroszország, Poroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia megegyezése teremtette meg Európa békéjét.
De napjainkban azt is látjuk, hogy a német-orosz együttműködés feladása, az EU és Oroszország konfliktusa aláássa Európa békéjét, szétzilálja a normális együttműködést. Az EU elvetette az olcsó orosz gáz importját, lemondott az előnyös ipari exportról. Oroszország ellen fordult. Ennek éljük meg most szörnyű következményeit.
A liberálisok, az EU mai vezetése mindent megtesz azért, hogy ne jöhessen létre megegyezés a mai Oroszország és az EU között, sőt az EU készüljön fel a háborúra.
A mutáns sztálinizmus
A hosszú lére engedett könyv végére azért kiderül, hogy mit is akar Ungváry Krisztián. El kell hitetnie az olvasóval, hogy Sztálin és a Szovjetunió rossz, bűnös volt, és ha ez így van, akkor Putyin és a mai Oroszország is objektíve rossz és bűnös.
„2008 óta Oroszországban a sztálinizmus mutáns változatban új életre kelt.” „A destruktív potenciál, amely a kommunista Oroszországot jellemezte, nem szűnt meg, csak átalakult” – hirdeti a szerző. Nem tudni, hogy történészként mennyire hiszi el a saját propagandaszövegét, de küldetését teljesíti.
Sztálin és Putyin „mindketten olyan mesternarratívákat hoztak létre, amelyekkel sikerült elleplezniük aljas politikai céljaikat” – teszi hozzá a szerző.
Nyilván Ungváry is olvasta az orosz fél által közölt tényeket arra vonatkozóan, hogy miként provokálta a nyugat 2022 előtt Oroszországot, hány megállapodást rúgtak fel, hogy kényszerítették bele Oroszországot a háborúba. Nyilván olvasta, de a tények őt sem érdeklik.
Történészként azt is illene tudnia, hogy olyan, mint „sztálinizmus” nincs. Ezt a fogalmat Hruscsov találta ki, hogy saját nagyságát aláhúzza, és megideologizálja az SZKP XX. kongresszusának alapvető tévedéseit és megalapozza a „Szovjetunió liberalizálását”, beleértve a kommunista párt vezető szerepének felszámolását, a hadsereg leszerelését, a nyugati világgal való elvtelen kiegyezést.
A szerző nyilatkozik a mai nyugati politikára vonatkozó történelmi tapasztalatról is. „A nyugat másfél évtizeden keresztül elvtelen kompromisszumok sorozatával hagyta nőni az agresszort és csak az utolsó pillanatban tudta elszánni magát az erélyesebb fellépésre.” Ez nem más, mint felszólítás a mának. Az agresszor rovatba Németország helyett írjuk be, hogy Oroszország, Hitler helyett, hogy Putyin, és kezdődhet a háború!
Ungváry Krisztián a mai magyar politikának is üzen. „Sokkal csekélyebb az ára átengedni a szuverenitás egy részét nemzetközi szövetségi rendszereknek, mint amennyibe az kerül majd, amikor az érintett egyedül áll egy agresszorral szemben.”
Vagyis nincs értelme jóban lenni az oroszokkal, nem kell keleti nyitás sem. Egy dolog kell: elfogadni az EU, és ezen belül Németország vezetését, alárendelni a magyar nemzeti érdekeket az EU-nak, elfogadni, sőt dicsérni a gyarmati státuszt.
Szerintünk nem ez kell! Függetlenség, szuverenitás, több pilléren álló külpolitika, a nemzeti érdekek képviselete kell!
About the Author
Nagy István 
