Bányászbrigád 1975-ben. Fortepan/Urbán Tamás
„Szerencse fel! A tárna vár!” – hallhatjuk a bányászindulóban, így, felkiáltójellel, és magabiztosan. A kérdőjel manapság azonban jogos. Az Orbán-kormány elhatározta, hogy helyreállítja és kibővíti a szénbányászatot Magyarországon, de vajon megvannak-e ennek a feltételei? Meddig terjednek a magyar államkapitalista módszerek határai?
Egyszer volt egy bányászország
A szocializmus évtizedeiben a szénbányászat az ipar fontos területe volt. 1975-ben a bányászat adta az ipari termelés 9,2 százalékát. 1989-re ez 5,7 százalékra csökkent.
1989-ben Magyarország 5,8 millió tonna lignitet és 12 millió tonna barnaszenet termelt, ehhez jött 2,1 millió tonna feketeszén is. A feketekőszén-bányászat már az 1990-as években megszűnt. A mélyművelésű barnakőszén bányászat utolsó (Vértesi Erőmű Zrt. Márkushegy) bányájának a termelése 2017-ben befejeződött.
A szénbányászat leépítése már a szocializmus utolsó éveiben megkezdődött, de a csapást a rendszerváltás hozta. „A hazai bányászat, ezen belül a szénbányászat megítélésének alapja sem lehet más, mint a piaci értékítéleten alapuló nyereséges termelés. Meg kell valóban szüntetni a szénbányászat állami támogatását, de a szénárak állami kötöttségét és előírását is, egyúttal pedig szabaddá kell tenni a hazai és a nemzetközi piaccal való közvetlen kapcsolatát.” – mondta ki a kormány a rendszerváltás után.
A bányászat és ezen belül a szénbányászat felszámolásának voltak politikai céljai is. 1989-ben a bányászatban 93 ezren dolgoztak, közülük 53 ezer fizikai dolgozó. 2003-ban már csak 4,5 ezer ember dolgozott a bányászatban. 2021-ben 4,2 ezer.
A bányász a legjobban fizetett rétegek közé tartozott. 1989-ben a bruttó átlagkereset ebben a szakmában 14 ezer forint volt. A könnyűiparban ennek csak a felét keresték meg.
Lényeges volt az is, hogy a bányászok kétharmada együtt, nagyüzemekben végezte a munkáját. A szocialista társadalom osztálybázisának egyik eleme éppen a bányász volt. Az iparág felszámolásával csapást mértek a szocializmus társadalmi bázisára is.
A bányásztársadalom a magyar munkásság legedzettebb, legszervezettebb, politikailag elkötelezett rétegei közé tartozott. Ahogyan egykori párttársunk, a bányamérnök Tóth István fogalmazott, a „marxizmust két módon lehet megtanulni, a tankönyvekből, és a bánya mélyén. Ez utóbbi tudás az erősebb.”
Kiből lehet bányász?
A szocializmusban az iparág műszaki fejlesztése is állami feladat volt. Az egyetemi szellemi kapacitás intézményes igénybevétele mellett az állam létrehozta az önálló kutató-fejlesztő és tervező intézeteket, lehetőséget biztosítva arra is, hogy a nagy bányavállalatok saját kutató-fejlesztő részlegeket szervezzenek és működtessenek.
A rendszerváltás felszámolta a bányászat szellemi hátterét is, a kutató-fejlesztő és tervező apparátus összeomlott. Visszatért az egy évszázaddal korábbi helyzet: a Miskolci Egyetem lett a hazai bányászat egyetlen szellemi alkotóműhelye.
Az iskolarendszerű szakképzésbe integrált vájártanuló-képzés a szocializmus idején az oktatás és a gazdaság fontos területe volt. 1949-től 16 vájáriskola és 6 középfokú intézmény volt hivatott biztosítani a bányászati szakemberek utánpótlását. A bányászat szakemberigényének kielégítése mellett a bányaipari szakmunkásképzésnek fontos szerepe volt a kis településeken lakó fiatalok iskolázásában és társadalmi felzárkóztatásában.
1989-ben 602 fiatal tanult bányásznak. 1991-ben már csak 450. Mára a bányaipari szakképzés lényegében felszámolódott.
Jelenleg az országban egyetlen középiskola van, ahol nappali tagozaton képeznek bányaművelő szakembereket. Ez a Heves Megyei Szakképzési Centrum Március 15. Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium. A képzési idő 3 év. 2014 óta 100 bányaipari szakember végzett itt.
„A mai bányaművelés összetett szaktudást, a modern gépi berendezések működtetését igényli. A bányaművelő szén-, érc-, ásvány bányák művelési, termelési feladatait végzi, jövesztő, szállító, rakodó gépeit üzemelteti, kezelési, karbantartási és technológiai munkaszervezési feladatokat hajt végre.” – olvasható az iskola honlapján.
2022 – tervek és realitások
A 2020. januárjában elfogadott és 2030-ig szóló stratégiai terv kimondja: „A hazai szénvagyon 54 százalékát a lignitkészlet jelenti, a földtani vagyon 30 százaléka barnakőszén és csupán 16 százaléka feketekőszén. Magyarországon a szénkitermelés szinte teljes egészében a lignit bányászatot foglalja magában (99,97 százalék). A Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal adatai alapján hazánkban a szenet 93,5 százalékban az erőművek hasznosítják, 4 százalékát pedig a lakosság tüzeli el. A lakossági fűtésre használt szén 88 százaléka lignit, 9 százaléka importált kőszén, 3 százaléka barnaszén, brikett. A MAVIR Zrt. adatai szerint a termelt hazai villamos energia 14,57 százalékát állították elő szén alapon 2018-ban.”
A terv a feladatot is megjelöli: „Mindamellett azt is biztosítani kívánjuk, hogy – tekintettel a számottevő hazai lignitvagyonra – a lignitalapú termelés lehetősége stratégiai tartalékként továbbra is rendelkezésre álljon.”
A kormány dokumentumai szerint „a lignitbányászat a szénbányászat egyetlen »zászlóshajója«. A Mátrai Erőmű Zrt. visontai és bükkábrányi (ez utóbbi rendelkezik kedvezőbb földtani adottságokkal) lignitbányája jelentős, gazdaságosan kitermelhető ásványvagyonnal rendelkezik. Ez lehetőséget teremt arra, hogy a termelés a következő években folytatódjon és biztosítson a hazai villamos energiában min. 14-15 százalékos arányt (ez 2017-ben 14,7 százalék volt). Mindkét bánya lakossági lignitet is biztosít”.
Palkovics László technológiai és ipari miniszter a 2022. évi Bányásznapon kifejtette: a világpiacon rendkívüli mértékben megdrágultak az energiahordozók, de már nem csak az a kérdés, hogy mennyibe kerül a gáz és az olaj, hanem az is, hogy meg tudjuk-e szerezni ezeket, ezért a kormány legfontosabb feladata, hogy gondoskodjon Magyarország energiabiztonságáról.
A kormány szándékai szerint a magyarországi lignitkitermelés fokozatos lépésekben haladva ismét elérheti a közel hatmilliárd tonnás szintet, a barnaszén bányászata pedig az átlagos 50 ezerről akár évi 280 ezer tonnára is emelhető.
A megvalósításhoz sok kérdést kellene megoldani. Honnan vegyenek bányászokat? A KSH adatai szerint ugyan 6300 fő dolgozik a bányászat területén, de ez nem csak szénbányászat. Ide tartozik a kő- és kavicsbányászat is, ez pedig nem ugyanaz.
A rendszerváltáskori bányászok már kiöregedtek vagy régen szakmát váltottak. Maradna az iskolai képzés felgyorsítása, de a határvadászoktól eltérően bányászt nem lehet két hónap alatt képezni. Bár sokak szerint határvadászt sem.
Számolni kell azzal is, hogy a gazdaságban ma óriási a munkaerőigény, és a legtöbb fiatal még az igen magas jövedelmek ismeretében sem vállalná a nehéz bányászéletet.
Bányászokat természetesen lehet importálni is, bár a külföldi munkaerő foglalkoztatása nem olcsó. Ráadásul a szénbányászok iránti kereslet most mindenütt megugrik.
***
Szerencse fel? A tárna vár? Nos, a kérdés valóban jogos. A magyar szénbányászat mai helyzete több tanulságot is rejt magában.
A rendszerváltás után a bányászat sorsáról a politikai szempont mellett a tőkés piac elvei alapján döntöttek. Megéri vagy nem éri meg? Ráadásul nem általában, hanem abban a konkrét pillanatban. A jövőre senki sem gondolt.
A bányászat fejlesztésével kapcsolatos mai tervek megmutatják a magyar államkapitalista gazdaságpolitika korlátait. Az állam ebben a rendszerben beavatkozik a piaci folyamatokba. Az állam tulajdonra tesz szert, és maga is piaci szereplővé válik. Az állam az adópolitika eszközével és más politikai döntésekkel szintén hatást gyakorol a gazdaságra.
Az államkapitalizmus is kapitalizmus. Enyhíti, de nem számolja fel a tőkés gazdaság ellentmondásait. Az állami tulajdon növekedése mellett is a magántulajdon marad a meghatározó. A döntő szempont továbbra is a befektetett tőke megtérülése.
Megmutatkozik az is, hogy vannak állami szándékok, de nincs központi állami tervezés. Hiába döntenek egy ágazat kiemelt fejlesztéséről, ha az nem párosul az oktatási rendszer, az egészségügyi intézmények fejlesztésével. A bánya működéséhez bányászok kellenek. Nekik valahol élniük kell, családjukat el kell látniuk, a gyerekeiknek iskolába kell járniuk. Ehhez kellene az ember érdekeire épülő központi tervezés.
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy egyetlen tőkés kormány sem örökéletű. Szinte biztosra vehető, hogy egy liberális kormány felszámolná az államkapitalista módszereket és ismét mindent a piac önkényére bízna.
