A drasztikus inflációnak, az életkörülmények elkerülhetetlen romlásának, és akkor még a háborúról nem is beszéltünk, meglesznek a politikai következményei. Ezt tudják az emberek is, tudja az Orbán-kormány is. Azt azonban ma senki sem tudja megmondani, hogy pontosan milyen következmények lesznek. Átcsap-e az elégedetlenség tömeges megmozdulásokba, sztrájkokba, netán valami még keményebbe.
Az elmúlt években három alapvető változás érintette Magyarországot: a 2000-es évek közepén induló gazdasági válság, a 2019-ben kezdődött covid és napjainak jelensége, a háború.
A 2008-as gazdasági válság társadalmi és politikai hatásait ma már ismerjük. Soha annyi sztrájk nem volt az országban, mint 2005-2010 között. A KSH adatai szerint 64 sztrájk volt mintegy 105 ezer résztvevővel. Figyelembe véve, hogy 2009-ben a foglalkoztatottak száma 3,7 millió volt, nem mondható, hogy a sztrájkmozgalom önmagában jelentős lett volna.
A politikai jelentőségét az adta meg, hogy az 1990-es tőkés rendszerváltás óta nem került sor ilyen horderejű megmozdulásokra. Ráadásul a sztrájkokkal párhuzamosan számos politikai megmozdulás is történt.
Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a 2000-es évek elejének válságába a szocialista-liberális kormány belebukott. 2004 nyarán a szocialista-liberális vezetés még azt hitte, hogy elég Medgyessy Pétert leváltani és helyébe egy erős kezű embert ültetni. Így került sor Medgyessy puccsszerű leváltására és Gyurcsány Ferenc kinevezésére.
Mindez azonban kevés volt. Világossá vált, hogy az MSZP-SZDSZ-kormány békés eszközökkel nem tudja fenntartani a rendet és veszélybe kerülhet a tőkés rendszer stabilitása. Ezt már a nyugat sem engedte, és bármennyire is voltak kifogásaik a Fidesz ellen, belenyugodtak abba, hogy 2010-ben az Orbán-kormány kerüljön hatalomra.
Az Orbán-kormány elővette a furkósbotot is és a mézes madzagot is. Rögtön megszigorította a sztrájk feltételeit, megnehezítette a dolgozók szervezkedését. De ezzel párhuzamosan számos szociális intézkedéssel megvette az embereket. Mindez elég volt ahhoz, hogy a tömegek ne mozduljanak meg, és semmilyen veszély se fenyegesse a tőkés rendszert.
A covid első időszakában úgy tűnt, hogy az Orbán-kormány belebukik a járványba. Eleinte hiányoztak a maszkok, a gyógyszerek, a kórházak pánikoltak, az államigazgatás kapkodott. Reális volt a veszély, hogy az emberek tömegével mennek ki az utcára. Volt is mi ellen tüntetni: az online oktatás, a mozgásszabadság érthetetlen korlátozása, az elbocsájtások.
Az Orbán-kormány azonban gyorsan kézbe vette a válság kezelését. Minden hatalmat a válságkezelő szervezetbe koncentráltak, felhasználták a katonai és polgári erőket. 2019-ben ugyan mintegy 20 ezer ember sztrájkolt, de a kormány elsimította a válságot.
A mostani helyzet sajátos. Egyrészt, a covid leküzdése nagyon sokba került. Megnövekedtek az állami kiadások, megnövekedett az államadósság. Az Orbán-kormány rákényszerült arra, hogy újabb államkölcsönökkel pénzt vegyen ki a lakossági megtakarításokból, sőt hiteleket vegyen fel Kínától és másoktól. És maradt a veszélyes, kétélű fegyver, az áremelkedés. Az infláció ugyanis pénzt hoz az államnak, de tönkre is teheti az embereket és alááshatja a belpolitikai stabilitást.
Másrészt, a gazdasági nehézségek növekedése ismét napirendre hozta az ismert problémákat, mindenek előtt az oktatás és az egészségügy helyzetét. Ha van probléma, akkor az gerjesztheti a kérdésben érdekelt társadalmi rétegek ellenállását.
Ez tapasztalható ma a pedagógus szakszervezetek megmozdulásaiban, sztrájkmozgalmában. A pedagógusok sajátos helyet foglalnak el a dolgozók között. Sokan vannak. A 2021/22-es tanévben mintegy 165 ezer fő dolgozik pedagógusként a közoktatásban. Ez sok ember, de nem egy helyen vannak.
Abban is különböznek egymástól, hogy ki milyen intézményben dolgozik. A 165 ezerből mintegy 105 ezer fő óvodában és általános iskolában dolgozik.
A pedagógusok viszonylag nagy számban vesznek részt a szakszervezetben. A Pedagógus Szakszervezetnek 16 ezer tagja van, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének 22 ezer. De ez még mindig messze van a teljes szervezettségtől.
De van egy alapvető probléma, amiről senki se beszél. A sztrájk a dolgozó eszköze az őt foglalkoztató tőkéssel szemben. Ha a dolgozók erősek, engedményekre kényszeríthetik a tőkést. A tőkés ugyanis felméri, hogy mi a rosszabb: a sztrájk miatti termeléskiesés, vagy a béremelés megadása.
A pedagógus azonban nem egy tőkéssel áll szemben, hanem a kollektív tőkéssel, a tőkésállammal. A tőkésállam azt a rendszert védi, amelyet a kapitalizmus teremtett meg. Innen tovább az ügy politikai is, hiszen a hatalomtól követelnek valamit.
A fizetések nem csak azért alacsonyabbak a kívánatosnál, mert egy adott kormány nem emeli. Hanem döntően azért, mert a tőke a magyar tőkés viszonyok között nem ismeri el a tanárok fontosságát. A szocializmus elismerte, a kapitalizmus nem.
A pedagógusuk küzdelme akkor lenne igazán sikeres, ha megértenék, hogy a tőkés rendszer egésze ellen kell fellépni és küzdeni, nem csak egyik vagy másik tőkés kormány ellen.
De sajnos a pedagógus szakszervezetek nem ezt teszik. „A sztrájkot azért szervezzük, mert a közoktatás elhanyagolt állapotára adandó válaszokat nem halogathatja tovább a kormány” – írja most a Pedagógusok Szakszervezete.
A pedagógus szakszervezetek ezzel objektíve a liberális ellenzék szolgálatába állítják a pedagógusok jogos küzdelmét. Azt a hamis látszatot keltve, hogy egy másik kormány majd felemeli a pedagógusokat.
2022-23-ban jönnek a sztrájkok. Ezek is akkor lehetnek sikeresek, ha megértjük: a háború, az infláció, a nyomor, a kiszolgáltatottság a kapitalizmus következménye. Amíg a pénz uralkodik, egyetlen kormány sem fogja megadóztatni a milliárdosokat. Mindig a kisemberről fognak újabb bőrt lehúzni.
Az Orbán-kormány azonban tisztában van azzal, hogy a helyzet nehéz, és a háborúra hivatkozva jelentősen centralizálta az állami hatalmat. Mindenre felkészülnek. Nem fognak ingadozni abban, hogy bármely eszközzel megvédjék a pénz uralmát.
A dolgozó tömegeknek, a szakszervezetnek ezt kell látniuk. A világban és Magyarországon drasztikus változások történhetnek. Az egyezkedés, a háttéralkuk, az EU-s támogatás, az internetes kampányok, a liberális susmus már nem lesznek elegendőek ahhoz, hogy a dolgozók érdekeit érvényesítsék a pénz uralmával szemben.
Ha a dolgozó tömegeknek lesz erejük megküzdeni a pénz uralmával, akkor jobb lesz Magyarország. Ha nem, akkor a dolgozó tömegek a rendszerváltás után újabb stratégiai vereséget szenvednek, ami akár végzetes is lehet.
Címlap fotó: pedagogusok.hu
