szerkeszto 
Nem tudom, feltűnt-e Önöknek, hogy immáron harminchárom éve élünk a rendszerváltáson átesett Magyarországon. Harminchárom év pontosan annyi, mint amennyit 1989 előtt a magyar szocializmusban, vagy ahogyan mondják, a Kádár-rendszerben töltöttünk.
A krisztusi kor, mondják, s szó, ami szó, ennyi idő alatt kiderül, hogy mire képes egy ember, mire képes az a rendszer, amelyben egy ország, egy társadalom működik.
Melyik volt jobb, melyik rosszabb? Erre nincs és nem is lehet csak egy válasz. Szüleimnek, a fényes szelek nemzedékének biztosan jobb volt a szocializmus, hiszen a szegénységből, a kiszolgáltatottságból emelkedtek fel. Nekem is jobb volt, tanulhattam, lakáshoz juthattam, családot alapíthattam. Nem voltunk gazdagok, de megvolt mindenünk. Nem vágytunk többre.
Az egykori gyártulajdonosok, földbirtokosok, akik vagyonát államosították, nyilván nem így vélekednek. De panaszkodik az is, akinek szűk volt a Kádár-rendszer. Akkoriban lehetett kapitalizmust csinálni kicsiben, de nem lehetett nagyban. Lehetett halsütödéd, kávézód, fodrászüzleted, de nem vehetted meg a Ganz-MÁVAG-ot. Milliomos úgy-ahogy még lehetett valaki, de milliárdos már nem. A gazdagodáshoz meg kellett dönteni a rendszert.
Mondom, ezek szubjektív érzések, mindenki másként éli meg a múltat is, a jelent is. De a kérdést másként is feltehetjük. Nézzük a problémákat, a kihívásokat! Melyik rendszer tud jobb válaszokat adni?
A kérdés nem csak a szocializmus vagy kapitalizmus összevetésében merül fel. Nézzék meg, hogy ugyanazon tőkés rendszer két modellje, a konzervatív és liberális, milyen könyörtelen küzdelmet folytat egymás ellen!
Vagy itt van Oroszország! A nyugatot nem csak az zavarja, hogy Oroszországnak súlya van a világban. Az is bőszíti, hogy az orosz társadalmi modell nem olyan, mint a liberális nyugati.
Kína sajátos szocializmusát pedig végképpen nem tudja a nyugat lenyelni. A kínai modell jobban képes mozgósítani az erőforrásokat, legyen szó a szegénység leküzdéséről vagy covidról, és ne feledkezzünk meg Kína egyesítéséről.
Ha a problémák és a lehetséges válaszok oldaláról vizsgáljuk a kétszer harminchárom évet, más képet kapunk. Feltéve persze, hogy hajlandók vagyunk gondolkodni. Nézzük!
Békében akarunk élni. Nos, nem férhet kétség ahhoz, hogy a háború és béke ügyét a Kádár-rendszer jobban kezelte. A Varsói Szerződés nem vitt bennünket háborúba. A NATO-belépés óta ki se mászunk a háborúból. Afganisztán, Koszovó és most Ukrajna.
Szükségünk van másokra, hiszen egyedül kicsik vagyunk. A KGST-be mindenki azt hozta, amiben a legjobb volt. A pénz diktátuma helyett értelmes munkamegosztás volt. Az EU közös állammá akarja változtatni az államok szövetségét.
A Kádár-rendszerben jobban hasznosítottuk a saját forrásainkat. Ha jó a föld, jó az éghajlat, akkor azt ki kell használni, és itthon megtermelni mindent, amit lehet. Ma nem csak az gázt és az olajat hozzuk be külföldről, hanem az élelmiszer nagy részét is.
Az oktatási rendszer nem hagyta parlagon a tehetségeket akkor sem, ha szegénycsaládból jöttek. Felkarolták, támogatták a fizikai dolgozók gyerekeit, végül is ők is a magyar szellemi potenciál részei. A cél nem az elitképzés volt, mint ma, hanem a társadalom nagy részének felemelése. Ma a tőkének képzetlen, sőt buta tömeg kell, amely a pénzét a plázában költi el, és nem törődik azzal, hogy kapitalizmus van. A tőke kiképzi a saját elitjét, és ez neki elég.
Meddig él egy rendszer? Amíg megvalósítható válaszokat ad a problémákra, vagy amíg külső erők meg nem döntik.
A Kádár-rendszer sokaknak nem tetszett, de nem ők döntötték meg a szocializmust. A nyugat döntötte meg, azok, akiknek kellett a magyar piac, a magyar ipar, a magyar munkaerő, sőt a magyar terület. Meghozták a kapitalizmust, megszerezték a magyar gazdaság jelentős részét, de akkor még hagyták, hogy a magyarságunk megmaradjon.
Ma ugyanazok fenyegetik a magyar függetlenséget, mint akik harminchárom éve elhozták a kapitalizmust. De ma már többet akarnak. Már nem csak a függetlenségünk zavarja őket. A saját életmódjukat, erkölcsi normáikat akarják ránk erőltetni és elvenni mindazt, ami magyar.
A külső veszély tehát ugyanúgy megvan, mint három évtizede. De felmerül az a kérdés is, hogy a magyar tőkés rendszer képes-e megoldani a válság, a covid, a háború nagy hármas kihívását. A kérdésig sokan eljutnak, közgazdászok, elemzők, még politikusok is. A választól azonban megrettennek.
A válasz ugyanis egyre inkább az, hogy nem. Ha van bátorságunk kimondani, hogy nem, akkor új modellt kell keresni, új barátokat, új szövetségeseket. Ha élni akarunk, ha magyarok akarunk maradni a következő harminchárom évben is.
About the Author
Kós Zoltán 
Nagy István