szerkeszto 
Oroszország nem olyan, mint a nyugat. Más! A nyugat ezt nem érti, nem akarja érteni. Nem ma kezdődött, régen is így volt, de ma újra és újra szembesülünk a nyugat értetlenségével. Ráadásul veszélyes helyzetben.
Anton Pavlovics Csehov (1860-1904) a nyugat zavaros értetlenségének humoros oldalát fogta meg novellájában. Oroszország Napján olvassák el, talán jobban megértjük, hogy miért is más Oroszország.
Reggelizni akart Henri Pourquoi, a Hintz-testvérek cirkuszának bohóca, így betért a moszkvai Tyesztov-vendéglőbe.
– Kérek egy consommé-t! – mondta a pincérnek.
– Bevert tojással méltóztatik vagy anélkül?
– Nem, tojással túl nehéz lenne. Esetleg két-három pirítóst tegyen mellé…
Az erőlevesre várva Pourquoi körbenézett. Az első, amire figyelmes lett, egy testes, jóságos tekintetű úr volt, aki a szomszéd asztalnál éppen palacsintaevéshez készülődött.
„Milyen sok palacsintát adnak az orosz éttermekben! – gondolta magában a francia, látva, hogy a szomszédja olvasztott vajjal ízesíti meg a palacsintát, gazdagon, már az ötödiket! Képes egy ember ennyi tésztát megenni?”
A szomszéd a vajjal megkent palacsintákra kaviárt tett, majd félbe vágva őket, gyorsan lenyelte. Öt perc sem kellett hozzá…
– Pincér! – szólt oda a pincérnek. Még egy adagot, de gyorsan! Micsoda adagok ezek? Hozzál rögtön tízet vagy tizenötöt a palacsintából! Halat hozzá, füstölt tokhalat, lazacot vagy hasonlót!
„Furcsa – gondolta Pourquoi és tovább szemlélte szomszédját. Megevett öt palacsintát és még kér! Persze, az ilyesmi nem ritka… François nagybátyám Bretagne-ból egyszer fogadásból megevett két tányér levest és öt bárány fasírtot… Azt mondják, az is valamilyen betegség, ha sokat eszik valaki…”
A pincér egy palacsintahegyet rakott a szomszédja elé és két tányérban fehér füstölt tokhalat és vörös lazacot. A jóságos tekintetű úr megivott egy pohárka vodkát, harapott hozzá egy kevés lazacot és nekilátott a palacsintának. Pourquoi csodálatára sietve ette egymás után a palacsintákat, szinte meg se rágva, mintha farkaséhes lenne…
„Világos ügy. Ez egy beteg ember – gondolta a francia. Csak nem gondolja ez az eszeveszett, hogy meg lehet enni egy hegynyi palacsintát? Még hármat megeszik, és a gyomra úgy telítődik, hogy oda már más nem fér. De fizetnie majd az összesért kell!”
– Még kaviárt, hallod-e! – szólt oda a szomszéd a pincérnek, a szalvétával gondosan megtörölve a vajtól fénylő ajkát. Egy pár újhagymát se felejts el hozni!
„Na, de kérem… a palacsintahegy fele már eltűnt – szörnyülködött a bohóc. Te jóságos isten, megette az összes lazacot? De hát ilyen nincs! Az ember gyomrát a végtelenségig lehet nyújtani! Nem, ez lehetetlen! Bármennyire is nyúlik az ember gyomra, a hasából nem jöhet ki… Ha ez az úr nálunk élne Franciaországban, isten bizony a cirkuszban mutogatnák, jó pénzért! Te jó ég, a hegyből már nem maradt semmi!”
– Egy üveg Nuit-Saint-Georges-t, de szaporán! – mondta a szomszéd, miközben elvette a pincértől a kaviárt és az újhagymát. De nehogy hidegen hozd! Várj, mit is még? Talán még egy adag palacsintát, az jó lesz, de szedd a lábad!
– Máris, nagyságos uram…A palacsinta után mit méltóztatik parancsolni?
– Valami könnyűt! Szólj a szakácsnak, szoljánkát csináljon nekem kecsegéből! A többit még meggondolom. Na, egyik lábad itt, a másik ott!
„Lehet. hogy álmodom? – csodálkozott magában a bohóc, és hátradőlt a székén. – Ez az ember meg akar halni! Nem lehet büntetlenül ennyit enni! Végezni akar magával, lerí az arcáról! De hogyhogy nem veszik észre a pincérek? Nem látják, hogy mennyit eszik? Nem, ilyen nincs!”
Pourquoi magához intette a pincért, aki a szomszéd asztalnál szolgált fel, és halkan megkérdezte:
– Figyeljen ide, miért ad ennek a szerencsétlennek ennyi ételt?
– Mit méltóztatik akarni? Az uraság ezt rendelte. Hogyhogy ne hozzam ki neki? – csodálkozott el a pincér.
– Na de, ember, ez az úr egész este itt ülhet és rendelhet újra és újra! Ha magának nincs bátorsága nemet mondani neki, akkor hívja ide a főpincért, vagy rögtön a rendőröket!
A pincér elvigyorodott, megvonta a vállát és otthagyta
a franciát.
„Vademberek ezek! – háborodott fel a francia. – Még örülnek is, hogy bejön egy őrült öngyilkosjelölt, nem számít semmi, csak itt költse el a pénzét! Nem érdekes, hogy egy ember meghal, csak a bevétel meglegyen estére!”
– Rend aztán tényleg nincs! – fordult a szomszéd dörmögve a franciához. Nem bírom elviselni, hogy a fogások között ennyit kelljen várni! Két fogás között várjak félórát? Hát micsoda világ ez? Elmegy az ember étvágya és még el is kések… Már három óra van és engem ünnepi ebédre várnak!
– Pardon, monsieur – sápadt el Pourquoi – de hát Ön éppen ebédel.
– Miről beszél maga? Miféle ebédről? Ez csak egy reggeli, egy kevéske palacsinta, semmi több!
A szomszéd jó étvággyal látott neki a szoljánkának. Csordultig töltötte a mély tányért, megszórta egy kis cayenne-i borssal és el kezdte kanalazni.
„Szerencsétlen… – gondolta szörnyülködve a francia. – Ez az ember vagy beteg vagy nem is tud a veszélyes állapotáról, vagy nagyon is tudatosan csinálja. Világos, öngyilkos akar lenni… Ha tudtam volna, hogy ilyen incidens vár rám, a világ minden kincséért se jöttem volna be. Én ezt nem bírom idegekkel!”
A francia sajnálkozva figyelte szomszédja arcát, várva, hogy bármelyik pillanatban begörcsölhet az egész teste, ahogy szegény François bácsival is előfordult egy-egy veszélyes fogadás után.
„De ez egy láthatóan intelligens, fiatal ember, teli energiával – gondolta a francia a szomszédját vizsgálva. Bizonyára nagy hasznára van a hazájának. Fiatal felesége lehet, gyerekei… A ruhájáról ítélve, tehetős ember, elégedett lehet az életével. De akkor miért szánta rá magát egy ilyen szörnyű lépésre? Nincs más módja a halálnak? Ennyit érne csak egy emberi élet? Undorító, embertelen dolog itt ülni, és csak nézni, hogy a halálba készül! Segítenem kell neki! Talán még nem késő! Még meg lehet menteni!”
Pourquoi felállt és határozottan a szomszédjához lépett.
– Ne haragudjon, monsieur – fordult csendesen, szinte lopakodva a szomszédjához. – Nincs szerencsém ismerni Önt, de kérem, higgye el, a barátja vagyok. Lehetek Önnek bármiben a segítségére? Gondolja csak meg, Ön még fiatal, felesége van, gyermekei…
– Nem értem Önt! – habogta a szomszéd tágra nyitott szemekkel nézve a franciára.
– Nem kell titkolóznia, monsieur! Én tisztán látom, hogy mire készül… Ön olyan sokat eszik, hogy vak is látja, mi a szándéka…
– Ki eszik sokat? Én? – csodálkozott el a szomszéd. Na elég ebből! Már miért ne ehetnék, amikor reggel óta semmit se ettem?
– De hát Ön borzalmasan sokat eszik…
– Mi köze hozzá? Maga fog fizetni? Mit izgul? Egyáltalán nem eszek sokat. Nézzen körül! Annyit eszek, mint bárki más!
Pourquoi körbenézett, és elszörnyülködött. A pincérek egymást lökdösve hordták a palacsintahegyeket. Az asztaloknál ülők falták a palacsintákat, a kaviárt, a lazacot. Ugyanolyan étvággyal és elszántsággal, mint a jóságos tekintetű úr.
„Felfoghatatlan ország ez! – gondolta Pourquoi kifelé menet a vendéglőből. Nem csak a klímájuk leírhatatlan, de a gyomrukkal is csodákat tesznek! Micsoda egy ország! Felfoghatatlan ország!”
Kós Zoltán 
