szerkeszto 
Minap egy nógrádi település, Karancslapujtő polgármesterével beszélgettem. Volt itt az elmúlt években minden, mondta. Jött a covid, jöttek a korlátozások, a kormányzati elvonások, most még a háború is. Még ukrán menekült családot is befogadott a község. Nehéz? Igen, nehéz! Kevés a pénz? Igen, kevés! De nem lehet bezárni az önkormányzatot, nem lehet a kormányra vagy az atyaúristenre mutogatni. Élni kell! Felelősek vagyunk az emberekért.
Az ATV-ben Budapest főpolgármestere a legnagyobb lelki nyugalommal közli, hogy addig mennek a buszok, villamosok a fővárosban, amíg lesz pénz. Ha nem ad a kormány, elfogy a pénz, leáll a közlekedés, leáll az élet. Ilyen egyszerű!
Ilyen egyszerű? És a felelősség az emberekért? És a tisztesség, az emberek bizalma? Az emberek hatalmat adnak a politikusok kezébe, hogy oldják meg azt, amit egyedül nem tudnak megoldani. Békeidőben lehet pártosdit játszani, lehet ellenzékieskedni, de most más világ van: járvány, válság, háború.
A covid idején azt mondtuk: nem szólunk bele a kormány dolgába. A járvány leküzdése az ő felelőssége, de lehetősége is csak neki van. De a járvány után világosan ki kell mondanunk, hogy azért úsztuk meg jobban, mint sok gazdag nyugati ország, mert van állami egészségügyünk, mely recsegett-ropogott, de kibírta a terhelést. A nyugat a magánegészségügyet fejlesztette, az államiból bezárt mindent, ami nem hoz pénzt. A halottak ezreivel fizettek ezért.
Most a kormányé a felelősség, hogy levonja-e a következtetést a covidból. Ha továbbra is keveset szán az állami egészségügyre, és engedi a magánszolgáltatás korlátlan terjeszkedését, a következő járványt már nem biztos, hogy túléljük.
Élni kell! Ezen nagyon nincs is vita. Vita inkább arról van, hogy honnan vegyük a pénzt. Helyeseljük a kormány döntését a nagy cégek extraprofitjának megadóztatásáról. Az extraprofit ugyanis nem olyan dolog, amiért keményen megdolgoztak. Az égbe szökkennek az energiaárak, 400 forint fölé megy az euró árfolyama, és lassan a dollár is beéri, szóval, ilyenkor könnyen szereznek extrajövedelmet a bankok, a légitársaságok, az energiaszolgáltatók.
Fizessenek! De ne csak a cégek fizessenek! A cégek tulajdonosai is fizessenek! Mi ugyanis magánemberként fizetünk. A fizetésünkből, a nyugdíjunkból, a megtakarításainkból. Mi nem tudjuk átterhelni másra az inflációt. Mi nem tudunk különalkukat kötni a kormánnyal. A mi döntésünk egyszerű: vagy megveszünk valamit, vagy nem. De meddig? A gyereknek enni kell adni, az idősnek gyógyszer, orvos kell. Élni kell!
Az ország leggazdagabb emberei, mintegy 450 ezer milliárdos és milliomos, fizessenek külön adót! E nélkül nem lesz nyugalom a társadalomban. Ezt nem én mondtam, hanem Johannes Rauch, az osztrák kormány szociális és egészségügyi minisztere, a leggazdagabb öt százalékról Ausztriában. Legalábbis, még miniszter volt, amikor mondta. Lehet, hogy az a baj, hogy nálunk nincs szociális miniszter, az egészségügyiről nem is beszélve.
A kormánytól megkapjuk a normatív hozzájárulásokat, ezzel nincs gond, mondja a nógrádi polgármester. Hozzátesszük azt, amink van, egyelőre nem kellett adósságba verni magunkat. A kormányzat a járvány, a háború miatt pénzt von el az önkormányzatoktól, és ezt egyre nehezebb kigazdálkodni. Holnap talán már lehetetlen is lesz. De élni kell!
Miért nem lehet okosabban bánni az iparűzési adókkal? Ezt már mi, munkáspártiak kérdezzük. Néhány nagyváros óriási pénzekre tesz szert, mert oda mennek a külföldi befektetők. Az érintett városok sokat tesznek ezért, de ebben a mi pénzünk is benne van. A kormány sok pénzzel segíti a külföldi beruházásokat. Miből? A mi adóforintjainkból! A külföldi azt az iskolarendszert, azt az egészségügyet veszi igénybe, ami szintén az egész társadalom munkájának az eredménye. Osszák le a nagyvárosok iparűzési adóját valamennyi település között, lakosság arányosan! Ez a mi javaslatunk, de szerintünk sokan mások is így gondolják. Végül is élni kell!
Élni kell! Ezt mondja a miniszterelnök is, s ennek jegyében háborús veszélyhelyzetet hirdettek. A hagyományostól eltérő jogokat kaptak a hagyományostól eltérő problémák kezelésére. Lehet, hogy szükség van ilyen jogokra, de lehet, hogy nincs. Nem tudjuk megítélni. Nincs információnk, de kérdésünk annál több. Őszinte beszédre lenne szükség.
Ne gondolják a Karmelita kolostorban, hogy az emberek nem látnak. Látunk! Látjuk, hogy a kormány egyszerre igyekszik hű lenni az EU-hoz és a NATO-hoz, és védeni a magyar érdekeket is. De látjuk a magyar utakon áthaladó amerikai katonai oszlopokat, miközben azt ígérték, hogy csak a Dunáig jöhetnek. Halljuk a kormány nyilatkozatait arról, hogy megvédik a rezsicsökkentést, az árstopot, meg úgy általában a magyar függetlenséget, de azt is látjuk, hogy az EU átgázol vagy megkerül bennünket.
Magyarnak lenni döntés is, mondta a köztársasági elnökasszony minap. Magyarok akkor maradunk, ha a saját utunkat járjuk. Ehhez nem elég egy pártnak megnyerni a választást. Ehhez nem elég egy kormány akarata. Ehhez társadalmi támogatás kell, egy nemzet akarata kell. Meg lehet próbálni enélkül is, de történelmünk számos alkalommal bizonyította, hogy az ilyen kísérletek elbuknak.
Őszinte párbeszéd kell. Ehhez kevesek a parlamenti keretek, ehhez nem elég ingujjra vetkőzve üzeneteket küldeni a Facebookon. Nem csak rezsicsökkentést kell adni az embereknek, hanem információt, tudást is. Nem csak mondani kell tudni, hanem hallgatni is másokat.
Élni kell, ez biztos! De így talán sikerülni is fog.
Nagy István 
Kós Zoltán 
