Miller Zoltán és Miller Dávid válaszolt: “Valami különleges dolog működött kettőnk között az első perctől fogva”
szerkeszto 
„A kérdésre, mi az, amiben nagyon hasonlítanak egymásra, Miller Dávid elmondta: “Az emberek előszeretettel emlékeztetnek rá. Bárhol járok, kikerülhetetlen, hogy megjegyezzék, kire hasonlítok: nyolcvan százalékuk szerint apukámra, húsz százalék pedig anyát (Ullmann Mónika színésznő — a szerk.) látja bennem. Én magam is észreveszem, hogy apával hasonlóan gesztikulálunk, hasonló a habitusunk.”
Miller Zoltán pedig hozzátette: “Egyszer felhívott egy nagyon régi ismerősöm, hogy ,,Figyelj, neked nincs véletlenül egy fiad? Csak hátulról láttam egy tizenéves fiatalembert, de senki nem mozog így, csak ha Miller!”
Bridget Fondának azt mondta az apja, Peter Fonda: ,,Ha színész akarsz lenni, négyszer kell megmásznod a Mount Everestet: egyszer a nagyapádért, Henryért, egyszer a nagy- nénédért, Jane-ért, egyszer értem és egyszer saját magadért.” (…) Én úgy látom, Dáviddal mi másik utat választottunk. Tulajdonképpen építettünk egy-egy másik Mount Everestet. Mindhármunk pályája – az édesapámé, a fiamé és az enyém – más-más ívet ír le. Hogy én éreztem-e bármikor édesapám, Miller Lajos nagyságának nyomását? Hozzáteszem, édesanyámét is érezhettem volna, aki ugyan díjakban mérve közel sem futott be akkora karriert, művészi súlyát tekintve azonban az ő életműve is jelentős. (Miller Lajos és Dobránszky Zsuzsanna operaénekesek — a szerk.)
Az az igazság, hogy nálunk a családban senki nem erőltetett semmit, és saját magától sem volt elájulva. Szerintem édesapámnak az emberekhez való hozzáállása most, nyolcvanhárom évesen, egy fényes operaénekesi karrier után is ugyanaz, mint amikor évtizedekkel ezelőtt bekerült a művészi közegbe. O ugyanaz az ember volt az ötvenhatos események után, amikor vonatfékezőként dolgozott, meg amikor Pavarotti partnereként szerepelt a színpadon a milánói Scalában.”
Arról szólva, mit hozott ki a személyiségéből az, hogy Dávid édesapja, úgy fogalmazott: “Az egész apaság új fejezetet nyitott az életemben. Emlékszem a pillanatra, mert ott lehettem, amikor a fiam született. Nem is tudom, lehet-e, érdemes-e ezt szavakkal megfogalmazni. Valami különleges dolog működött kettőnk között az első perctől fogva. Amikor az édesanyjával különváltunk, eleinte abszolút mentsvár volt nekem Dávid, a kis herceg, aki rengeteg dologban sokkal felnőttebb volt, mint én akkor. Emlékszem például egy esetre, amikor nagyon felbosszantottam magam az autóban egy családi ügy miatt. Dávid is érezte a feszültségemet. Eltelt egy kis idő, ő pedig csak ennyit mondott: ,,Te vagy a legjobb apa a világon!” Egy másik alkalommal, amikor nem voltam épp jó periódusban, az egyik karácsonyon úgy döntöttem, nem veszek fenyőfát, Dávid úgyis csak rövid időre jön, jó lesz csak egy fatörzs, négy-öt kicsi égővel. Amint beléptem Dáviddal a szobába, abban a pillanatban éreztem, hogy ezt nem lett volna szabad. O csak ránézett a növényre, és azt mondta: ,,Apa, én ilyen szép fenyőt még életemben nem láttam.” Én ettől persze nyomban összeestem. Azóta minden körülmények között veszek fenyőt karácsonykor. Szóval Dávid annyira érzékeny, annyira finom lelkű volt, mintha egy kis irányzék vezérelné: mindent úgy és akkor mondott, ahogy és amikor nekem arra szükségem volt. Ő az, aki engem nagyon sok mindenen átsegített.”
Arról szólva, őriz-e hasonlóan fontos mondatokat apukájától, Dávid úgy nyilatkozott: “Én nem mondatokat őrzök, inkább apa hozzáállása hagyott bennem mély nyomot. Sokszor próbáltam már elképzelni, ha lenne gyerekem, vajon én tudnám-e azt a minőségi együttlétet nyújtani, amit ő biztosított az évek során. Miközben volt saját élete, és abba engem úgy épített bele a válás után is, hogy semmiféle hiányérzetem ne legyen. Nem is volt. Én ezt hősies dolognak látom, ezért dolgozni, tenni kellett. Nyilván előfordult, hogy vártam rá egy órát a suliban, mert késett, de ez anyával is megesett. Nekem annyira természetes volt, hogy jön apa, és majd csinálunk együtt valami jó dolgot. Persze anya is bevitt reggel az iskolába, utána rohant próbára, délután vitt edzésre, onnan ment játszani a színházba, késő este végzett, mégis mindent megadott nekem, elképesztő odafigyeléssel.”
Címlap fotó: szinhaz.online
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Kós Zoltán 
