szerkeszto 
„Kik voltak valójában a marslakók? Magyar származású tudósok, akik többségében a 20. század hajnalán, Budapest aranykorában születtek, elkötelezett pedagógusok támogatásával csillapították tudásszomjukat, ám a politikai viszonyok miatt szülőföldjük elhagyására kényszerültek. Bár a legtöbben – Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő és tudóstársaik – idegen földön alakították a 20. század történetét, Marx György idén újra kiadott, A marslakók érkezése című kötetéből kiderül: teljesen sosem szakadtak el gyökereiktől.
Legendájuk valamikor a II. világháború folyamán, a Los Alamos-i atomkutató-intézetben keletkezett. „Önreprodukáló lények, akik a földi ember meglepően jó utánzatai” – mondta róluk Philip Morrison amerikai fizikus. „Kicsit furcsán néznek ki, és jellegzetességük, hogy okosabbak a földi embereknél. Hiába iparkodtak titokban maradni, leleplezi őket túlsúlyuk olyan területeken, mint a matematika, a fizika, a muzsika és a mozi. Egyszóval: ők a magyarok.”
A kötet szerzője, a földönkívüli magyarok szakértője, Marx György (1927–2002) – bár nem a Marsról érkezett – szintén a tudományos élet elismert képviselője, az Eötvös Loránd Tudományegyetem atomfizika-professzora, az MTA rendes tagja volt. Nemcsak a tudomány, hanem a magyar géniuszok mellett is elkötelezte magát, hosszú évek gyűjtő- és kutatómunkája, valamint az alanyokkal – és rokonaikkal – folytatott mély beszélgetései során arra kereste a választ, hogyan formálta a magyarok tehetsége a világtörténelmet Los Alamostól a mesterséges intelligenciáig. Marx György két évvel a halála előtt, 2000-ben készült el átfogó munkájával: a szerző halálának 20. évfordulója előtt tisztelegve a kötet – amely ezen a linken rendelhető meg – idén újra kiadásra került.
A mű első szakasza egy gondolatfüzér a tudománytörténet, a politika és az emberi sorsok összefonódásáról. Bárány Róbert, a fül szakértőjének útja a turkesztáni hadifogolytáborból a Nobel-díjátadóig, Békésy György érkezése a Harvard Egyetemre mindössze 50 dollárral a zsebében, Szent-Györgyi Albert titkos küldetése a második világháborúban, amely majdnem az életébe került – tudósainknak az alkotás mellett olykor a túlélés is kihívást jelentett. A holokauszt, a sztálini terror vagy a titkosszolgálatok kémkedése a ragyogó elméket megsemmisüléssel fenyegette, a túléléshez már önmagában előrelátásra és határtalan kreativitásra volt szükség.
A tudományos felfedezések következményekkel járnak, amelyre a legjobb példa a nukleáris láncreakció – olykor abszurd – története, kezdve Szilárd Leó fantáziájától – „Nobel-békedíjat érdemelnék, hogy az uránmag hasítását nem fedeztem föl a II. világháború kitörése előtt!” – Einstein világhírű, Rooseveltnek írt leveléig, amelyet valószínűleg Leó diktált le titkárnőjének. Az atomenergia felhasználásának kérdése még a marslakókat is megosztotta, a támogatókat (elsősorban Teller Edét, Neumann Jánost és Wigner Jenőt) héjaként, míg ellenzőit galambként (Szilárd Leó, Kemény János és Szent-Györgyi Albert) bélyegezték meg.
Heuréka-pillanatokban már a marslakók érkezése előtt bővelkedett a magyar tudomány: a 19. század végén Schwarz Dávid léghajójával felemelkedtünk az égbe. A 20. században már a világűr foglalkoztatta a kutatókat, holdautóztunk Pavlics Ferenccel, míg a Marson Bejczy Antal „jövevénye” segítette a kutatásokat. A Hold túlsó oldalán a szerző útmutatása és koordinátái alapján felkereshetjük a magyar Hold-krátereket, de a bátrabbak a magyar kisbolygók után is eredhetnek. Ha éppen nem a csillagok közé szöktek a magyar lángelmék, akkor Neumann János révén az információk tengerében, a mesterséges intelligencia világában kereshetjük őket.
Mielőtt egyesével számba vette volna világhírű tudósainkat, Marx György a marslakók legendájának nyomába eredt. Az 1900 körül leszálló űrhajó közeli szomszédságba repítette nagyjainkat, olykor mindössze néhány utcányi – és évnyi – távolságban tették meg első lépéseiket. Hollywoodot is elérte a magyar hullám William Fox vagy Zukor Adolf felbukkanásával, utóbbi irodájában a következőkkel figyelmeztette az álláskeresőket: „nem elég magyarnak lenni” – de azért hozzátehetjük, hogy segíthet. A kérdést persze nem lehet kizárólag humorral elodázni. Amellett, hogy a neves gimnáziumok kitűnő alma materei voltak a tehetségeknek, és a 20. század hajnalán a magyar oktatási rendszer mintaként szolgált világszerte, akadt még egy aspektusa a magyar elmék virágzásának.
A szerző megfogalmazása szerint történelmi keresztúton álltunk, a Kárpát-medence zavaros történelmi helyzete kényszerből szült ennyi tehetséget. Amerika fejlődésére ebben az időszakban ugyanakkora hatást gyakoroltunk, mint a nálunk akkor hatszor népesebb Németország.
Emberek a marslakók álarca mögött
A kötet második felében húsz magyar származású géniusz kerül a középpontba: a világnézetükről és emberségükről árulkodó anekdoták a marslakók álarca mögé engednek bepillantást. A gyermekkori fotóktól a Nobel-díjátadóig számtalan pillanat és arckép jelenik meg az olvasó előtt, és a fényképek szemrevételezése közben nem hallucinálunk, ha az értelmet látjuk megcsillanni a tekintetekben.
A szerző idézetekkel próbálta megragadni egyes marslakók ars poeticáját, vagy ennek hiányában tudóstársak visszaemlékezéseivel vezette fel az életutakat, amelyek a tudományos munka mellett izgalmakban is bővelkedtek.
Kármán Tódor volt az igazi műszaki forradalmár, aki kozmopolita tudósként járta a világot: „A természettudomány azt írja le, hogy mi van. A technika azt is megcsinálja, ami még nincs” – vallotta. Szilárd Leó a gondolatok és az ötletek szerelmese volt, a 20. század Edisonja lehetett volna, ha fürdőkádban fogant ötleteit megvalósítja: „A lényegre koncentrálj, hagyd másra a részleteket.”
Hevesy György, Nobel-díjas tudósunk igazi megszállottként még savval leöntött kézzel is folytatta a munkát. A szerénységében utolérhetetlen Wigner Jenő akkor is utolsóként jött ki egy forgóajtóból, ha véletlenül elsőnek lépett be – szemben Szilárd Leóval. Amíg Wigner Jenőt a tudat végső megértése izgatta, addig Teller Ede a tiszta logika embere maradt mindhalálig, és a nukleáris jövőtől akkor sem riadt vissza, amikor a televízióban kellett megvédenie álláspontját. Neumann Jánost a maga idejében a világ legokosabb emberének tartották, és azon kevés marslakó közé tartozott, aki első látásra belezúgott Amerikába.
Nincsenek első és másodpolcos marslakók, csak olyanok, akiket nem mindennapi életművük ellenére elkerült a rivaldafény. A „prímember”, Erdős Pál, igazi matematikai géniuszként már 19 évesen megírta doktori dolgozatát, mégis egy bőrönddel járta a világot, kosztért és kvártélyért cserébe tudását adta vendéglátóinak. Bay Zoltán, a Hold-radarkísérletek úttörője egy anekdota szerint gyermekként megkérdezte édesapját: „Ha fölmásznék a templomtorony tetejére, megérinthetném-e a Holdat?”. Oláh György, a neves kémikus lényegében azért kapta Nobel-díját, amiért egy vizsgán egy átlagos diák megbukott volna – ám neki sikerült bizonyítania állítását.
A kutatók sorát nem azért zárja Gábor Dénes, mert ő „csak” Londonig jutott. Tudományos munkája mellett páratlan jövőbelátó tehetséggel áldotta meg a sors, a mai napig megállja helyét az az állítása, miszerint „a jövőt nem lehet megjósolni, de jövőket föl lehet találni”. A fogyasztói társadalom tűpontos kritikáját korát jóval megelőzve fejezte ki: „Az ember szárnyakról álmodott, és egy fotelt kapott, amely repül a levegőben”.
Ezzel zárul Marx György utazása a hihetetlen koponyák körül. Az idézett levelek, újságkivágatok, karikatúrák, grafikák és műszaki rajzok lapozgatása után úgy érezheti magát az olvasó, mintha ő maga is marslakóvá változott volna – vagy legalább befogadták volna belső, titkos köreikbe.”
Címlap fotó: mult-kor.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
