szerkeszto 
„Mindannyiunknak szerzett már felejthetetlen pillanatokat játékával a Kossuth-díjas színművész, kiváló és érdemes művész, a Nemzet Színésze, aki 88 évesen is öt darabban játszik a Nemzeti Színházban. Szegő András kérdezte.
“Nekem, tudod, mindig csinálnom kell valamit, amivel el tudom tölteni ezt az életet, ha már ez adatott. Minek fecséreljem? Gyermekkorom óta ösztönösen bennem volt, hogy mindig mindenbe annyit kell beletenni, amennyit éppen követel az adott helyzet, feladat. Hát nem akarom most, éppen a vége felé, amikor várhatóan már olyan sok nincs hátra, semmittevéssel elfecsérelni az időmet” – fejtette ki Bodrogi Gyula.
“(…) Számomra mind természetes, hogy a tőlem telhető legjobban igyekszem csinálni. Ez nem korfüggő. Tizenévesen azért, mert akkor még fiatal az ember, most, vénen pedig azért, hogy ne legyenek szánalmasak az erőfeszítéseim. Ha sikerül, akkor a dolgomat kielégítően végeztem, a közönséggel jót tettem, hiszen aligha megy bárki is azért színházba, hogy ott unatkozzon, idejét pocsékolja, hogy rosszul érezze magát. Lehet, hogy így nem fogalmazódik meg, de igenis azért jár az ember színházba, mert szeret kikapcsolni, szereti átadni magát annak a különleges, izgalmas, kicsit vicces, kicsit tragikus világnak” – teszi hozzá a Nemzet Színésze.
Arról szólva, volt-e már válságban, azt mondta: “Csalódtam egy-két helyzetben, csalódtam egy-két emberben, akikkel kapcsolatban valamiféle illúziót tápláltam. De aztán változott egy kicsit a világ és a pálya. Maga a színház megfogott, fölemelt, ölbe vett, és így visszarakott a pályára.”
Az idő múlásáról szólva úgy nyilatkozott:
“Észre sem vettem, mikor történt a dolog, de tény, hogy addig Gyuszkó meg Gyuszika meg Gyulus voltam a szakmában és a szakmán kívül, és egyszer csak egyre többször hallom, hogy “Gyula bácsi”… Te jó ég! Most, nyolcvannyolc éves koromban már ezt mondják, akkor mit mondanak majd százötven éves koromban! (…)
Vannak egyértelmű jelek, amelyek bizony megfellebbezhetetlenül utalnak az idő múlására. Amikor például kezdtem nem én lenni a főszereplő, hanem jöttek a karakteralakítások. (…) Kezdetben nehezen tudtam ezzel mit kezdeni, de idővel ráéreztem ennek is a szépségére. Hogy a színpadon töltött rövidebb időbe kellett belesűrítenem a lényeget, esetleg néhány mondat alatt kellett teljes embert formálnom, a nézőben nyomot hagynom.”
Arról is faggatták, mikor döntötte el, hogy tényleg színész lesz:
“Még 1958-ban ment egy darab a József Attila Színházban, amikor egy jelenetnél tök sötétben kellett elmondanom egy mondatot, és ott közben éreztem, hogy valami egészen furcsa kapcsolat alakult ki a közönség és köztem. Valami különös mámort, boldogságot éreztem, valamit, ami többet jelent minden másnál, hogy van bennem valami a közönség számára. Akkor éreztem ezt a semmihez sem hasonlítható varázst. Egyénileg mindegyikük teljesen közönséges ember, parizert vesznek a boltban, buszra várnak, mi is éppen olyan közönségesek vagyunk, buszra várunk, parizert veszünk, de így együtt megteremtünk valamit, ami elemel a napi gondoktól, kisszerűségektől, és megteremtjük közösen a varázst, a színház csodáját. zösen a varázst, a színház csodáját.”
Címlap fotó: szinhaz.online
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Kós Zoltán 
