“A mostani és a Kádár-rendszer tűrt és támogatott művészeiről is beszélt az Rtl.hu-nak adott interjújában Gálvölgyi János Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, aki szerint a mostani hatalom úgy csinál, mintha a családi örökségét osztogatná, „holott az én adófizetői forintjaimból döntik el, kit támogatnak”.
„Már régóta mondom, focizni kéne, a színházakat át kellene alakítani stadionokká. Azt azért furának tartom, hogy olyan előadások, amelyekre kíváncsiak a nézők és adnak is valamit, azokat miért nem lehet támogatni. Nem tudom, látják-e, látták-e ezeket a hatalom emberei, vagy hogyan döntik el ezeket a dolgokat”
– mondta Gálvölgyi, aki játszik a Pintér Béla és Társulata előadásaiban is, amely ugyanúgy nehéz helyzetbe került, mint az Átrium Színház vagy más független színházak.
„Vannak dolgok, amiket nem értek. A mi szakmánk egy család, hiába lett hatszázfelé fűrészelve, beszélgetünk egymással néha. Pontosan tudjuk, hogy van olyan színház, ami nemhogy támogatva van… Öntik bele a pénzt, miközben durva hasonlattal annyi néző sincs ott egy héten vagy egy hónapban, mint Pintér Bélánál egy főpróbán. Úgy csinálnak, mintha a családi örökségüket osztogatnák, holott az én adófizetői forintjaimból döntik el, kit támogatnak” – mondta a színész.
Gálvölgyi János futballhasonlattal élve mondta el azt is, hogy benne nincs keserűség: „Kazimir Károly azt mondta nekem, hogy ha egy mód van rá, legyek többlábas futballista. Megelőzte a korát a futballhasonlatokkal. Amikor nem úgy ment a színészet, ahogy szerettem volna, akkor ott volt nekem a televízió, a paródiák. Nem szorultam bele egyvalamibe.”
Nemrég jelent meg Hivatásos rajongó című beszélgetőkönyve, amelyben említi, hogy a Mikroszkóp Színpadon fellépett úgy egy szilveszteri műsorban, hogy Kádár és Aczél György is a közönség soraiban ültek. A kérdésre, spannolta-e színészként, hogy az ország urai nézik, azt felelte: “Vannak kollégák, akiket ez feldob, van, akiket megrémít. Psota Irén például nem szerette tudni, ha nagy emberek ülnek a nézőtéren. Ha kolléga jön, akkor aznap este általában valami nem sikerül.
Kiss Manyi egyszer azzal kopogtatott be Psotához előadás előtt, hogy Irénke, itt van az egész magyar kormány. És akkor Irénke elájult.
Engem ezek ennyire nem viseltek meg.”
A könyvéből kiderül, hogy míg a kultúrpolitikában a három T, az egykori Vidám Színpadon a három K uralkodott: “Kabos, Kazal, Kibédi. A maguk idejében meghatározó alakjai voltak a Vidám Színpadnak. (…) Nem tudom, ki találta ki, hogy könnyű műfaj, de borzasztó egy kifejezés. És nagy baromság. Megnevettetni az embereket irgalmatlan nehéz. Viccesnek senkit sem lehet kinevezni. Láttam ilyen próbálkozásokat. Nincs baloldali, meg jobboldali humor, vagy hát isten tudja, hány oldali humor van, de olyan nincs, hogy engem kineveztek, akkor tessék nevetni. A vidám műfajban nagyon kell az egyéniség, ami megvolt Salamon Bélának, megvolt Kazal Lászlónak, megvolt Kibédi Ervinnek, megvolt Csákányi Lászlónak. Csákányi a világ legcsodálatosabb színésze volt, de amikor a Vidám Színpadon ránéztem, egy szomorú embert láttam. Bejött, megtapsolták, de ő keserű volt, tudta, hogy ebben több van, sokkal több, mint hogy az ember ott van 10 percig a színpadon. Nagyon jó színésznek kell lenni ahhoz, hogy ha valaki 10 perc után kimegy, a néző úgy érezze, de néztem volna még. Tele van a szakmánk szomorú emberekkel. Ezt a helyzetet mindenképp el akartam kerülni.”
Címlap fotó: MTVA
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
