„„Csortosnak se alakja, se hangja, se beszédművészete nem olyan, mint a nagy színészeknek – és mégis…” – Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója így fogalmazta meg Csortos Gyula megmagyarázhatatlan, szinte földön túli tehetségét. Az 1930-as években Csortos már messze járt a Jávor Pál-féle romantikus hódító alakjától, de a sörhasú színész kisugárzására nem lehetett nem odafigyelni. A hordóhas a nehéz gyermekkorból táplálkozott, és a kényszerű falánkság miatt kialakult cukorbetegség végül a színészzseni 77 éve, 1945. augusztus 1-jén bekövetkezett halálához vezetett.
A 20. század első felének egyik legnagyszerűbb színésze, Csortos Gyula művészi ambíciói hatalmas konfliktusokat szültek a Csortos családon belül. Apja katonaemberként vasszigorral nevelte fiát, az őrmesterből hadügyminisztériumi hivatalnokká előlépett idősebb Csortos a munkanapok végén gyakorta kihallgatta családtagjait, hogy ki mit csinált aznap.
Ha a családfő elégedetlen volt a válasszal, jött a retorzió: a korbácsnak használt derékszíj és a vacsora megvonása. A kamaszfiú nem sokáig bírta a terrort, elszökött otthonról, és amikor apja hírét vette, hogy színésznek tanul, kitagadta fiát. A fiatal fiú nem léphetett be a budapesti szülői házba, anyja az éj leple alatt rakta ki az ebédjét, amelyet hidegen kellett, hogy elfogyasszon.
A káoszba forduló családi háttér ellenére Csortos remekül helytállt a budapesti Színiakadémián. Friss diplomásként, vándorszínészként 1903-ban kezdte pályáját. Karrierje első mérföldköve a Beöthy László vezette Magyar Színházban eltöltött időszak volt, ahol az ifjú titánból hamar a társulat vezető színésze lett.
A közönségkedvenc Csortos pimaszsága egyenes arányban nőtt ismertségével. A fiatal színész ugyanis nem volt egy szégyenlős típus, és gyakran „bértárgyalásokat” kezdeményezett Beöthyvel, egyre magasabb és magasabb gázsit követelve a szerepekért. Ez végül odáig fajult, hogy Csortos nem jelent meg egy előadáson az alacsonynak vélt bére miatt.
A munkabeszüntetés az állásába került, de nem esett kétségbe, hiszen karrierje felfelé ívelt és kapkodtak utána a színigazgatók. Csortos a Vígszínházat választotta 1910 és 1912 között volt a társulat tagja, és ez a röpke két év elég volt ahhoz, hogy igazán nagy művésszé váljon. Molnár Ferenc jobbnál jobb szerepeket írt számára, A testőr című darab Csortosnak köszönhetően óriási siker lett.
Csortos nem csak a gázsihoz kapcsolódó kérdésekben volt kezelhetetlen kolléga. A szakmai kérdéseket is véresen komolyan vette, és nem kímélte sem a rendezőket, sem a kollégáit. Nyíltan, gyakran keresetlen szavakkal mondta el véleményét a rendezésről, vagy színésztársai játékáról.
A szókimondó színészt, akinek a hedonizmus az élete részévé vált, azonban minden összeférhetetlensége ellenére nem tudta megkerülni a szakma. Csortos magas gázsit kért és rengeteget dolgozott, komoly szerepek mellett számtalan súlytalan műben is fellépett.
Tengernyi pénze volt, egyes felmérések szerint 1914-ben havi huszonnégyezer koronás jövedelemre tett szert, amely akkortájt nagyjából egy miniszterelnök fizetésének felelt meg. Előadások után elegáns éttermekbe járt és pazar ötfogásos vacsorákat rendelt, drága öltönyöket készíttetett, amelyeket csak egyszer-kétszer hordott. Az étel iránti szenvedélyét nem tudta megzabolázni. Erről úgy nyilatkozott, hogy bepótolja azt, amit tinédzserként nem kapott meg.
A két világháború között Csortos a magyar színházi élet egyik megkerülhetetlen alakjává vált. Ebben az időszakban egyik meghatározó sikerét ismét a Vígszínház tagjaként aratta. 1919-ben Molnár Ferenc felújított Liliom színművében briliánsan formálta meg a címszereplő körhintáslegényt, Liliomot. Szomory Dezső Hermelin című darabjában a drámaíró Pálfy Tibor szerepében nyújtott emlékezeteset.
A színház mellett Csortos a harmincas években filmekben is játszott, 1931 és 1944 között közel hetven mozgóképes alkotásban szórakoztatta a nagyérdeműt. A filmhez kötődik egyik legemlékezetesebb szerepe is. A Hyppolit, a lakáj című, 1931-ben bemutatott filmvígjáték a második magyar hangosfilm volt. A mozi fergeteges siker lett, Csortos a film címszereplőjeként, a lakáj Hyppolit megformálójaként szinte a mennybe emelkedett.
A második világháború végén a színész egészsége súlyos cukorbetegsége miatt nagyon megromlott. Budapest ostromát egy pincében, karosszékben ülve, mély apátiában vészelte át. Lakását egy bomba telibe találta, a gazdagság és a fényűzés odalett. Utolsó főszerepét már súlyos betegen vállalta el. A Nemzeti Színházban lépett fel utoljára Csehov Medve című drámájában. 1945 júliusában kórházba került, és augusztus 1-jén szervezete végül feladta a harcot.”
Címlap fotó: mult-kor.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
