szerkeszto 
„”Gondolom, már a cím hallatán is sokan kiakadnak, én legalábbis nem jutottam szóhoz, amikor András egy szép tavaszi reggel arra kért, hogy ne aludjunk többé együtt. S hogy mi volt az ok, és mit csináltam erre én? Csak szép sorjában.” Zsófi mesél.
Közös ágyban aludtunk huszonkét éven keresztül, mint minden normális házaspár. Az első tíz évben hatalmasakat szeretkeztünk egy olcsó matracon. A következő tízben beszereztünk egy franciaágyat, amiben leginkább a kislányunkat nyugtatgattuk, amikor bebújt közénk a mumustól való félelmében. A harmadik együtt töltött évtized elején még mindig nem látszott különösebben, hogy Andrásnak problémája lenne a közös fekhellyel. Huszonkét évig várt csendben, akkor egy reggel felült mellettem, teátrálisan ledobta a takarót, és közölte, hogy ugye nem bánom, ha mától kiköltözik a vendégszobába.
Azt hittem, viccel, aztán rémálom okozta múló sokkra gyanakodtam. De nem. András komótos nyugalommal elmagyarázta, hogy több mint tíz éve, sőt, ha jobban belegondol, tulajdonképpen a legelső perctől kezdve nagyon idegesíti őt, ahogy alszom. Dobálom magam. Ide-oda vetem a karjaimat. Rugdosódom. Időnként horkolok. Csiklandozza a hajam a mellkasát. Felsorolni se képes, hány apróság rejtőzik az én alvásomban, amitől ő évtizedek óta a falba veri a fejét. De nagyon szeret engem, úgyhogy eddig nem szólt. Most viszont úgy érzi, mi több, egészen biztos benne, hogy eljött az idő az éjszakai különválásunkra. Ne ijedjek meg, ő csak az éjjelre gondol, esze ágában sincs elhagyni, odavan értem, különösen a nappali lényemért, a humoromért, az eszemért és a melleimért is. De együtt aludni, azt nem. Ő ezt szeretné befejezni.
Mikor a helyzethez képest viszonylag nyugodt hangon feltettem a nagy kérdést, ugyan miért nem szólt eddig egy büdös szót sem arról, hogy az alvási stílusomtól legszívesebben szétlőné a saját fejét, ismét a szeretettel jött, meg azzal, hogy sosem akart megbántani. De a feszültség huszonkét éven át egyre csak gyűlt benne, és ma reggel robbant. Nincs mit tenni. Nem volt ez eltervezett akció, nehogy azt higgyem. Egyszerűen kinyitotta a szemét, és szétáradt benne a nyugalom és a bizonyosság, hogy ezt a hosszú évekig nyúlt baklövést egyszer s mindenkorra orvosolnunk kell.
Kíváncsian vártam az estét, hogy mégis mi lesz. András az ígéretét az utolsó szóig beváltotta. Kivett a szekrényből egy lepedőt, fogta a takarót és a párnát, megcsókolt, biztosított róla, hogy szeret, és kicsoszogott a vendégszobába. Mikor fél órával később a lányom és én bekukkantottunk az ajtón, már békésen húzta a lóbőrt. Összenéztünk ketten, mint egy reklámfilm tanácstalan női szereplői, akik nem tudják eldönteni, mit főzzenek vacsorára a ház urának. Nagyon fura helyzet volt.
András életritmusa, a családhoz való hozzáállása – az éjszakai kivonulást leszámítva – a következő hetekben semmit nem változott. A házasságunk látszólag a megszokott mederben csordogált tovább. Először arra gyanakodtam, talán van valakije, de ennek nem adta semmi jelét. Nyugodtan bemehettem a vendégszobába, amikor csak akartam, nem dugta el hirtelen a telefont, nem nézett rám ijedten, nem viselkedett távolságtartóan. Úgy tűnt, valóban csak külön akar aludni, és ezzel meg van oldva minden probléma.
Nehezen szoktam meg az új helyzetet. Az első hetekben alig hunytam le a szemem. Éjszakánként felriadtam, átgurultam András oldalára, és elpityeregtem magam, mintha egy kedves halottat gyászolnék. Másnap elmondtam neki, mennyire rossz érzés, hogy egyedül hagyott a hálószobánkban, és miért nem szólt ennyi ideig, hogy zavarom az alvási szokásaimmal. Vigasztalóan átölelt, megcsókolt. Igen, ő is szégyelli a gyávaságát. Évekkel előbb kellett volna ezt megbeszélnünk. De nem veszem észre, hogy sokkal jobb így? Én is panaszkodtam, hogy horkol, egy ideig még füldugót is használtam, amíg nem kezdett el csengeni a fülem. Most mindenkinek nyugta van a másiktól. Szerelmeskedni nappal is lehet, sőt. Mindketten jobban szerettük világosban csinálni, amikor a gyerek nincs otthon. Akkor meg mi a gond?
A második hónaptól kezdve azon kaptam magam, hogy élvezni kezdem az éjszakai egyedüllétet. Tényleg. Senki nem horkol a fülembe. Nem csikorgatja a fogát. Nem köhög hangosan álmában. Nem megy neki az ajtónak, miközben pisilni megy.
Gyakran reggelig egyhuzamban alszom, mint a bunda, ez pedig korábban, a páros álmok időszakában igencsak ritka jelenség volt.
Ha ahhoz van kedvem, késő éjszakáig olvasok, nem morognak a fülembe, hogy zavaró a lámpafény, sőt, csetelhetek a barátnőimmel, amit régebben András fullánkos megjegyzésekkel kísért, mivelhogy nem híve az okostelefonoknak. A lányunk pedig hol hozzám, hol az apjához nyit be, itt is tévézik kicsit, ott is beszélget, és élvezi a dupla figyelmet, mintha megosztva nevelnénk.
Túlzás lenne azt állítani, hogy felszabadultam, de a működő házasságnak olyan ismeretlen oldalát fedeztem fel, ami az énidő fogalmának is új értelmet adott. Együtt vagyunk, kötődünk egymáshoz, ugyanazokat csináljuk, mint korábban, de az éjszakát visszanyertük önmagunknak, és ki is élvezzük az utolsó cseppig. Most már én tiltakoznék a leghangosabban, ha András vissza akarna költözni mellém, a hálóba. Nem tudom, hosszú távon jó hatással lesz-e ez a döntés a házasságunkra, egyelőre azonban boldogan csukom magamra az ajtót minden este, meggyújtok egy illatgyertyát, és már előre örülök a kellemes, nyugodt terpeszkedésnek az ágyamban.”
Címlap fotó: pixabay.com
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Kós Zoltán 
Nagy István