„Maxim Dongyuk nemzetközileg ismert ukrán fotográfus, aki olyan lapokkal működik együtt, mint az amerikai Time magazin vagy a német Der Spiegel. A háború kirobbanásától megállás nélkül négy hónapot töltött a fronton: ott volt az ostromra készülő Kijevben, a bombázott Harkivben, a herszoni térségben, és a legnagyobb nehéztüzérségi harcok alatt a Donbászban. Dongyuk szerint a képei egy részének az ideje még nem jött el, túl nagy traumát okoznának a társadalomnak. A július folyamán az ukrán nagykövetség szervezésében Magyarországon is volt kiállítása. A fotográfus most éppen szünetet tart, de augusztusban arra készül, hogy visszamegy a frontra. Az Index exkluzív interjúja.
A bevallása szerint ön fotó-dokumentarista. Miben nyilvánul meg ez az Ön munkájában?
Nehéz ezt munkának hívni. A munka az, amikor elmész egy meghatározott munkahelyre, csinálsz valamit és kapsz érte pénzt. Én csak néha, utólag keresek ebből valamit. Amikor nincs háború, akkor egészen más dolgokat csinálok – nem vagyok újságíró, alapvetően kutató jellegű munkát végzek, mint például a Csernobil projekt. Ez alatt kiköltöztünk a csernobili zónába és egy fotográfiai archívumot állítottunk össze, bejárva a katasztrófa után kitelepített és elhagyott településeket.
Amikor 2014-ben elkezdődött a háború Ukrajnában, aztán pedig idén a háború második fázisa, számomra nagyon fontos lett, hogy dokumentáljam ezeket a történelmi eseményeket. Azoknak az embereknek, akik olyan országban élnek, ahol háború dúl, alapvetően két választásuk van: vagy elfutnak a háború elől, vagy ellenállnak, és bármilyen módon segíteni próbálnak. Van, aki beáll a hadseregbe, van, aki önkéntesként segít, és van, aki pénzügyi támogatást ad. Számomra nagyon fontos, hogy ott legyek a fényképezőgépemmel a katonák mellett és a hétköznapi emberek mellett, akik szenvednek. Mindezt meg kell mutatni a jövő nemzedékei számára, és igazából most is, mert különösen a háború első hónapjaiban az orosz propaganda ellen is harcot vívtunk. A média segítségével meg tudom mutatni az embereknek azt, ami ténylegesen történik.
Milyen gyakran van a fronton?
Az első négy hónapban folyamatosan a fronton voltam. Szülővárosomból, Popásznából indultam, és végül négy hónap után, június 20-án mentem vissza Lvivbe a feleségemhez, ahol lakom. Az első hónapban főleg Kijevben voltam, majd Harkivbe mentem, majd a déli frontra. Végül Donbász és ismét Harkiv. Az elején a háború legfontosabb szakasza Kijev körül bontakozott ki, majd pedig Harkiv mellett. Ahogy változtak a súlypontok a fontvonalakon, annak megfelelően mentem én is. Gondolkodtam, hogy menjek-e Szeverodonyeckbe, de akkor már négy hónapig megállás és bármiféle szünet nélkül dolgoztam, és a fizikai, a lelki és a morális állapotom nem volt megfelelő egy ilyen úthoz, muszáj volt pihennem, mert az idegösszeroppanás szélén álltam.
Ezekben a hónapokban hogyan változott a helyzet megítélése és az érzelmei? Lett-e például időközben több optimizmusa, vagy pont ellenkezőleg?
Most sem vagyok optimista. A propaganda mindkét oldalon működik, és az ukrán kormány is próbál pozitív üzeneteket elterjeszteni. A tényleges helyzetet senki nem fogja elmondani, a kommunikáció nagyon egyoldalú. A valóságban különböző frontszakaszok vannak, és ha például Donbászról beszélünk, ott a helyzet nagyon lehangoló. Nem tudom, hogy az ukrán hadsereg hogyan fogja tudni azt megtartani. Harkivban már könnyebb a helyzet. Herszonnak a Dnyeperen túli része visszafoglalható, azt szerintem az oroszok sem tudják bevédeni, mert az ellátása lényegében csak két hídon keresztül történik. De mi lesz utána? Számomra, egy olyan ember számára, akinek a szülőföldje orosz megszállás alatt van, az ukrán területek húsz százalékának az elvesztése nem jelenti azt, hogy győzünk.
HA A HÁBORÚ MOST, A JELENLEGI HELYZETBEN VÉGET ÉR, EZ AZT FOGJA JELENTENI, HOGY UKRAJNA NAGYON SOKAT VESZÍTETT. RÁADÁSUL MAJD TÍZ ÉV MÚLVA ÚJRA TÁMADNI FOGNAK, ÉS ÚJABB TERÜLETEKET FOGNAK ELVENNI.
Ezért a sokat emlegetett bizonyos ukrán eredmények – mint Herszon vagy Kígyó-sziget – inkább propaganda célokat szolgálnak, és a hazafias érzéseket erősítik. De ha Ukrajna térképére nézünk, a helyzet nem olyan szép, és kérdés, hogy mit fogunk tudni tenni ellene. Amikor azt hallom a sajtóban, hogy a következő hónapokban, még a tél beálltáig visszafoglaljuk ezeket a megszállt területeket, felmerül bennem, hogy ha öt hónap alatt elvesztettük őket, hogyan akarjuk két-három hónap alatt visszaszerezni?
Nagyon bízom benne, hogy nincs igazam, és csak nagyon pesszimista vagyok. De talán realisztikusabbnak kell lenni. Voltam kint a fronton, láttam hogyan harcolnak a srácaink. Tudja, vannak olyan pozíciók, ahol még a golyóálló mellény és a sisak is hiányzik. Azonban azt is látom, hogy az új nyugati fegyverek szép lassan változásokat hoznak, és remélem, hogy sikerülhet a segítségükkel kivéreztetni az oroszokat, többek között a parancsnokságaik és tábornokaik kilövésével. Én nem vagyok katonai szakértő, de a fronton nem volt túl optimista a helyzet.
Milyen a katonai tudósítók hozzáférése a fronthoz? El lehet jutni mindenhová, vagy a katonák korlátozzák a mozgást?
Az első néhány hónapban bárhová el lehetett menni, mert káosz volt, és senki nem kontrollált semmit. Egészen az orosz erőkig is el lehetett jutni, ami veszélyes volt, több újságíró meghalt vagy fogságba került. De a veszély mindig is fennáll, Irpin mellett engem is egy repesztalálat ért.
A katonáknál pedig minden a jó, szoros kapcsolatokon múlik sajnos, és ez kifejezetten bosszant. Ha valakivel jóban vannak, akkor átengedik. Például sokszor valamilyen ismert ukrán blogger több helyre tud bejutni, mint egy hivatásos tudósító, egyszerűen mert ismerik őket vagy mert jóban van valamilyen parancsnokkal. Én, mint dokumentarista tudósító gyakran egy hónapig is kell, hogy kérleljek, hogy egy órára odaengedjenek valahová. Ez nagyon idegesítő. Nem tudsz rendesen beszámolni erről a háborúról, mert az orosz oldallal szemben az ukrán hadsereg nagyon fél a kameráktól. Az ukrán hadsereg nagyon zárt és nagyon nehéz így dolgozni.
Miért van ez a zártság?
Ez egy szovjet bürokratikus maradvány. Azt megértem, hogy miért nem lehet élőben tudósítani, hiszen veszélynek teszi ki a katonákat, de a többi része érthetetlen. Az ellenfél a mai korban úgy is lát mindent. Inkább arról van szó, hogy teljesen kontrollálni szeretnék a médiát, hogy mi jelenik meg róluk, és mivel erre nem képesek, inkább bezárkóznak. Ez szovjet mentalitás. A bürokrácia mindent ellehetetlenít – hivatalos úton írásbeli engedélyt kell kérni, amelyre csak hetekkel később válaszolnak. A másik lehetőség a baráti kapcsolatokon keresztül történik. Ismerni kell valakit, és lehetőleg ez az ismeretség már 2014 óta kell, hogy fennálljon, hogy megbízzon benned. Vannak olyan önkéntesek is, akik már jóba lettek a katonákkal, és ezt kihasználva, fixerként dolgoznak. Ha odamegy egy nagy külföldi stáb, akkor leszervezik a látogatásaikat a kapcsolataikon keresztül, persze pénzért.
A SAJTÓ SZÁMÁRA JELENLEG A HOZZÁFÉRÉS MOST A DONBÁSZBAN A LEGROSSZABB. NEM ENGEDNEK ODA SEMMIHEZ, DE HA MÉGIS ÖSSZEJÖN, AKKOR CSAK A CIVIL PUSZTÍTÁST LEHET MEGMUTATNI.
A déli fronton könnyebb. Harkivban bizonyos szakaszokig szintén el lehet jutni viszonylag egyszerűen. A háború első hónapjában egyébként Kijevben is nagy volt a paranoia. Őszintén megmondom, hogy volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy nem az oroszok, hanem a sajátjaim, a territoriális védelem fog lelőni. Annyiszor bedugták a felhúzott gépfegyvereiket az autómba, hogy közel voltak hozzá, hogy lelőjjenek. Benéztek, és látták hogy ott ül egy ember egy fényképezőgéppel, és pánikrohamot kaptak.”
Címlap fotó: Maxim Dongyuk
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.