„Valaha katonai gyakorlótér és hadifogolytábor is működött itt, a terület egy részét pedig zöldmezős ipari beruházások nyelték el. Az Esztergom melletti Strázsa-hegy ma a gyepes élőhelyek egyik értékes képviselője, és nyitott könyvként mesél a természet éledéséről.
Aki az elmúlt évszázadban járt a Strázsa-hegyen, számíthatott sorkatonákra, légcsavaros vadászgépre, harckocsikra vagy a hegyoldali bunkerből rejtőző figyelőtisztekre. Mára azonban sokat változott a helyzet. A helyszínt Gulyás Attila fotográfus mutatja be.
A Pilis vonulatának nyugati végében, a Kis-Strázsa-hegy tájékán vagyunk. A kopár, itt-ott sziklás domb kiterjedése a budapesti Gellért-hegyéhez hasonló, itt azonban ez a kiterjedés látványosan viszonylagos: ahelyett, hogy uralná környezetét, a Kis-Strázsa-hegy jószerével elvész a Visegrádi-hegység vonulatai előtt. Már a tövében megállva is láthatjuk, mennyire nem kímélte a történelem: oldalában felhagyott kőfejtők, kanyargós gyalogutak nyomai, a tetején pedig két torony is hirdeti, hogy a természet adta magasság nem minden: az ember mondja meg, hol van igazából a hegy teteje.
De mért éppen ide került a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság egyik központja? A kérdésemre kapott válasz volt a nap egyik legmeglepőbb újdonsága. Váradi Éva természetvédelmi őr elmondta, a hadsereg valójában nem is volt olyan mostoha gazdája a nagy kiterjedésű területnek. A hadgyakorlatok szállongó porfelhője ugyan nem tett igazán jót, de az idő nagy részében mégiscsak csend és nyugalom honolt a tájban. Az erdei szellőrózsára, a fekete meg a leánykökörcsinre voltaképpen körös-körül géppuskás őrök vigyáztak.
A katonaság távozása után a terület egy részét Esztergom ipari parkja kapta meg, a hajdani tiszti lakótelep házaiból a felújítás után puritán családi otthonok lettek, az egykori tiszti klub épületébe pedig beköltözött a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság. Amikor ott jártam, épp egy kisebb társaság pihent az árnyas kertben. Kis időre csatlakoztam hozzájuk, mielőtt nekivágtam a Strázsa-hegynek. Kiderült, hogy autentikus járművel érkeztek: egy vénséges, de pompásan karbantartott Ikarus autóbusszal, amellyel ezen a helyen kivételesen a parkolás sem jelentett gondot, mivelhogy a modern elemekkel felújított épület körül az udvar felét mind a mai napig behemót katonai járművekre méretezett, hetvenéves beton óriástáblák fedik.
Az épület mellett húzódó tavacskának is megvan a maga históriája. A „Gyilkos-tó” a bányászat következményeként született, később harckocsizókat segített a vízi átkelés gyakorlásában, ma pedig… igen, egyszer majd idilli élőhely lesz belőle, addig azonban nagy szükség volna több esőre. A területet 2002 óta kezelő nemzeti park szakemberei már kiásták az odáig vezető esővízgyűjtő csatornákat, a védett állatokat ideiglenesen áttelepítették, majd miután elvégezték a meder rendezését, visszatelepítették őket a tóba – a többit már magának a természetnek kell megtennie.
Strázsa-hegyi túrám számos pontján láthattam, milyen nagy szükség van a természet megújulóképességére – szerencsére a legtöbb helyen már szépen gyógyulnak a tájsebek. Ahol a krosszmotorosok csapásait és a turistaút szerpentinjének levágásait fakorláttal elzárták, végre megindulhatott a talaj természetes regenerálódási folyamata. Ezzel együtt sok idő kell még ahhoz, hogy a természetes folyamatok visszaállíthassák az eredeti állapotokat.
A Strázsa-hegy oldalában láthattam igazán, milyen nagy kincs az egészséges talaj a meredek gyepeken. Ebben a tekintetben tulajdonképpen nem áll rosszul a Nagy- és a Kis-Strázsa-hegy, ellentétben számos, minden oltalmat nélkülöző hegyi gyeppel, ahol már gyógyíthatatlannak tűnő sebeket ejtettek a technikai sportok. Így járt a Budaörsi-kopárok és a Péti-hegy környéke is. Talán még nem késő megvédeni, ami egyáltalán megmaradt a gyepükből.
A kisebbik Strázsa-hegy tetején az 1930-es évek óta áll a téglából épült megfigyelőtorony, a szomszédságában modernebb adótorony meredezik, a tövében külön épületet kaptak a berendezések. Ez utóbbit a nemzeti park szakemberei tetszetős favázzal vették körül, arra pedig futónövények kerültek volna, feledtetve az épület szögletes formáját. A természet azonban ezúttal nem volt olyan együttműködő, a messziről odahozott növények végül csak az egyik közeli fán telepedtek meg. A közeli torony és kilátó kizárólag előzetes bejelentkezéssel, vezetett túra keretében látogatható, de már a tövéből is gyakorlatilag teljes, zavartalan körpanoráma tárul ki előttünk a Gerecsétől egészen a Börzsönyig. A legizgalmasabb látványelem alighanem a másik, a délnyugati, a Nagy-Strázsa-hegy, melynek szirtekkel tagolt, vadregényes lejtői és völgyei távolabb már lassan beerdősülnek, eggyé válnak a Pilis vonulataival.
Akárcsak a kisebbik szomszéd, a Nagy-Strázsa-hegy oldalában is sokfelé látni gyalogutak, tankfedezékek és kőbányák nyomait. Ez a terep azonban már fokozott védettséget kapott, a nagyközönség elől elzárt terület, nem is vezet ide jelzett út. Bőven van oka ennek: a nagyobbik Strázsa-hegy oldalában nyílik ugyanis a pompás Tündérkapu, alatta pedig a hazánkban egyedülálló, hófehér gipszkristályokkal teli Sátorkőpusztai-barlang, ahova a BEBTE Egyesület vezetett túrákat is szervez. Jelzett út ide sem hoz, ez is zárt terület – még a barlangkutatók számára is. Ezt a látszólagos ellentmondást már csak utólag, telefonon nyílt alkalmam feloldani. A területért felelős természetvédelmi őr, Vízkert András elmagyarázta: a barlangászoknak havi két alkalomra szóló átjárási engedélyük van, amely az üreghez vezető legrövidebb – a dorogi elkerülőútról induló – nyomvonalra érvényes. Ennyi taposást elvisel a gyep, kivált, hogy a természetet ismerő és féltő emberekről van szó. Sajnos a szabadon látogatható területeken mintha ők volnának kisebbségben.
A kilátóból lefelé jövet is láthattam, valóban szükség van a fokozott védelemre és a szigorú korlátozásokra. A terület gazdái és a közmunkások jószerével megállás nélkül dolgoznak a természetes állapot fenntartásán, és mint megtudtam, az ösvény lépcsőinek és korlátainak felújításában az Új Akropolisz Filozófiai Iskola önkéntesei is részt vettek. Mennyivel jobb érzés így nyomot hagyni a hegyen, mint hanyagul eldobni a szemetet! Az ember nem is érti, miért kell ezt sokaknak újra meg újra elmagyarázni. Az azért valamennyire megnyugtatott, hogy a két Strázsa-hegy is példák sokaságával bizonyította számomra a természet csodás gyógyulóképességét.”
Címlap fotó: GULYÁS ATTILA/ MAGYAR TERMÉSZETJÁRÓ SZÖVETSÉG
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
