szerkeszto 
„Ausztrália őslakosai több ezer éves módszert elevenítettek fel. Tervszerűen égetik a bozótot, hogy óvják és új életre keltsék szülőföldjük világát – és pénzt gyűjtsenek közösségüknek.
Mindjárt kel a Nap, pirkad az Ausztrália északi részén, közelebbről a Warddeken Őslakos Védett Terület nyugati peremén húzódó Deaf Adder-, vagyis a Süket Vipera-szurdoknál. Amint a 25 esztendős Arijay Nabarlambarl kiugrik a helikopterből, megcsapja a kora novemberi trópusi hőség. Öles léptekkel indul a tűz felé. Az alacsonyan kígyózó lángok már felperzselték a csonttá száradt lápvidéket, elszenesedett a talaj felszíne és a teafák törzse. Nabarlambarl a lombfúvójával beáll két másik erdőőr mögé, a gépek hangja elnyomja a tűz pattogását. A trió az égő terület széléről módszeresen visszafújja a csontszáraz leveleket a lángok közé, így gátolja a tűz terjedését.
A Darwintól keleti irányban 260 kilométerre, az Arnhem-föld távoli zugában élő őslakosok
három tűzőrcsoportot alakítottak, hogy minél hamarabb elfojthassák a száraz évszak végén
rendszeresen pusztító, villámcsapások nyomán keletkező tüzeket. Vannak helyek, ahol a hosszú szálú Spinifex fűfélék is lángra kapnak, másutt a homokkő halmok hasadékaiba is bejut a térdmagasságban terjengő milliónyi zsarátnok.
Nabarlambarl most szusszanásnyi szünetet tart, végigtekint a rábízott területen. A városban
végezte el a középiskolát, utána erdőőrnek állt, hogy visszatérhessen szülőföldjére. Azóta, hogy hazatért, az elmúlt nyolc évben rengeteg történetet hallott az öregektől a több tízezer éve lakott vidéket letaroló hajdani nagy tüzekről. A fiú lerugdossa a még füstölgő kérget az egyik fa tövéről, nehogy az egészet elemésszék a lángok. „A száraz évszak elején gyújtott sok kis tűz és a közeli patak is javít az esélyeinken” – jegyzi meg. Megdörgöli a szemöldökét, kémleli a füstöt. A térségben számtalan őshonos, veszélyeztetett faj honos, köztük a fekete hegyikenguru, a törpe erszényesnyest, a fehértorkú létrafarkú madár.
Errefelé szó szerint egymást érik a vadregényes vízesések, a szédítő sziklaalakzatok, a sebes sodrású folyók és a háborítatlan erdők. Még így, vöröslő lángoktól övezve is csodaszép a táj.
A statisztika szerint tavaly 53 tüzet fojtottak el a warddekeni erdőőrök a száraz évszak végén.
Augusztus és december között itt mindig ég valami, Ausztrália északi részének harmada évről évre lángba borul. Okkal: a trópusi szavanna a földkerekség leggyúlékonyabb tája. De a tűz errefelé nemcsak gond, hanem megoldás is. A száraz évszak elején, amikor még lényegesen hűvösebb az idő, és párás levegő üli meg a tájat, Nabarlambarl és erdőőr társai nem oltják, hanem éppenséggel gyújtják a tüzeket. Áprilistól júliusig több száz kilométert járnak be keresztül-kasul, csepegtetőfáklyákkal és helikopterről ledobott gyújtólabdacsokkal lobbantják lángra a szavannás vidék tervszerűen kijelölt térségeit.
Az évnek abban a szakában ugyanis a növényzet még nedvdús, a szél gyenge, és nincs olyan
forróság, így messze nem harapózhatnak el úgy, csak szűkebb területet érinthetnek a vadonban gyúló tüzek. Ha az erdőőrök ilyenkor óvatosan fölperzselik a földet, a szezon végi tüzek már nem pusztíthatnak annyira, és könnyebben ki is olthatók. Az őslakosok nagyon komolyan veszik ezt a ténykedésüket – azt, hogy tűzzel védik otthonukat a tűztől. Övék a vidék, ők viselik gondját, lélekben is kötődnek hozzá. „Nagyon szeretek ott kint lenni” – mondja Nabarlambarl. Ezért lett erdőőr, ezért tért vissza ősei földjére…”
Címlap fotó: MATTHEW ABBOTT
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
Nagy István 
