Nagy István 
November 7-én tartotok béketüntetést? – kérdezte egy ismerősöm. A hétfői nap bizonyult a legjobbnak ilyen rendezvényhez, mondtam, és immáron harmadik alkalommal rendezzük hétfőn. Hétfő most november 7-e.
De értem, hogy mire gondolsz, folytattam. Még sokan emlékeznek arra, hogy november 7-e az 1917-es oroszországi forradalom napja is, olyan esemény, amely évtizedeken át nálunk is ünnepnapnak számított.
De miért lenne ez baj? A 1917-es októberi forradalom legelső dokumentuma a békedekrétum volt. Lenin kormánya békét ajánlott a világ vezetőinek az első világháború értelmetlen folytatása helyett.
A békedekrétum egyúttal azt is kifejezte, hogy minden népnek joga van az önrendelkezésre, mindenki olyan rendszerben élhet, amilyenben akar. 1917-ben Oroszország népei a szocializmus mellett döntöttek, de tudomásul vették, sőt engedték, hogy mások másként döntsenek.
Ennek nyomán vált függetlenné Finnország, Lengyelország. Ezek tények, még akkor is, ha a finnek és a lengyelek mai vezetői erről nagy ívben megfeledkeznek. A tőkés világ más vezetői, az amerikaiak pedig szelektíven értelmezik az önrendelkezés jogát. Mondjuk, Koszovónak szabad, de a Donbasz népének meg nem.
Ki volt az a kormányfő, aki 1920-ban a trianoni diktátumot imperialista rablóbékének nevezte? Az angolok, a franciák, vagy netán a lépten-nyomon demokráciáról papoló amerikai vezetők? Nem, egyikük sem. Lenin, a szocialista Szovjetunió miniszterelnöke ítélte el a trianoni diktátumot.
Trianonnál maradva, nem furcsa, hogy a mai magyar politikai elit éppen azokkal szövetkezik ma, akik annak idején darabokra szedték Magyarországot? Miért gondolják, hogy mondjuk, a francia tőke érdeke ma az lenne, hogy Magyarország kapjon méltó helyet az Európai Unióban?
Vagy itt van például a Németországhoz való viszony. Még Orbán Viktor is arról beszél, hogy Magyarország mindig vesztes volt, amikor egy nagyhatalom oldalán háborúba keveredett Oroszországgal. Nevezzük nevén a gyereket! Amikor Németországgal szövetkeztünk az oroszok ellen, mindig az volt a vég kezdete. És mindegy, hogy ki volt a németek élén, II. Vilmos császár vagy Adolf Hitler.
Ne felejtsünk el még egy tényt! 1941-ben a szovjet kormány ajánlotta, hogy maradjunk ki a háborúból, és a háború végén, a béketárgyalásokon a szovjet kormány kész lesz Trianon eltörlésére, és az elrabolt magyar területek visszaadására. Horthyék csak tragikusan későn döbbentek rá, hogy a németek elveszítik a háborút. Az eredmény ismert: 1947, párizsi béke, a második Trianon. Szóval, hölgyeim és uraim, még egy Trianon, és nem marad belőlünk semmi.
Igen, november 7-e a szocializmus évtizedeit idézi fel bennünk. Hozzáteszem: a béke évtizedeit! Ma kezdünk félni a háborútól, de valójában nem tudjuk, milyen is a háború, mert a szocializmus évtizedei alatt elfelejtettük. Béke volt!
A Varsói Szerződés, a szocialista országok védelmi szervezete nem kényszerített bennünket arra, hogy háborúba menjünk. Amióta csatlakoztunk a NATO-hoz, a magyar katona már járt Afganisztánban, Irakban, a Balkánon. És a magyar elit még büszke is arra, hogy részt veszünk Koszovó és Bosznia-Hercegovina megszállásában.
Gyakran mondják, hogy mindent a szovjetek diktáltak, és nem lehetett kimaradni semmiből, ami a szovjet vezetésnek eszébe jutott. Lehetett! Én ott voltam, amikor Kádár János a szovjet nagyköveten keresztül azt üzente Brezsnyevnek, hogy köszönjük szépen, de az afganisztáni buliba nem szállunk be.
Vagy itt van az atomfegyver! A nyugati vezetők úgy beszélnek az atomfegyver bevetéséről, mint valamilyen értelmes alternatíváról. De az atomfegyvert eddig egyetlen egyszer vetették be, 1945 nyarán.
És nem a szovjetek, hanem az amerikaiak. És nem értelmes alternatívaként, hiszen a japánok már elvesztették a háborút. Hanem erőfitogtatásként, elrettentésként, nem törődve százezrek pusztulásával.
A szocializmus évtizedei alatt az USA nem mert előhozakodni az atomfegyver bevetésével. De nem azért, mert az amerikaiak meggondolták volna magukat. Azért nem tették, mert a Szovjetunió megteremtette saját atomerejét. A szocialista országok népei is eljutottak volna a nyugati jólét szintjére, ha nem kellett volna rengeteget áldozni saját biztonságuk fenntartására, az ellenség elrettentésére.
Béke és szocializmus! Szocializmus és béke! Higgyék el, nem rossz ez a párhuzam. Ma mi ellenezzük a háborút, békét akarunk. De ne legyünk naivak! Az amerikaiak azok, akik ma nem akarnak békét, és azért nem akarnak, mert a háború őket teszi gazdaggá. Ők akarnak a világ urai lenni. Mi a népek Európájában, a népek világában akarunk élni, a népek demokratikus összefogását akarjuk. Ez lehetséges, de ehhez nemet kell mondanunk a tőke, a pénz uralmára, a kapitalizmusra.
About the Author
Kós Zoltán 
