szerkeszto 
„Michel Ney halálosan komolyan vette a bátorságot. Megszámlálhatatlanul sok ütközetben vett részt, ha kellett, serege élén tört előre, vagy az utóvéd utolsó tagjaként hagyta el az ellenséges területet. Hiába nevezte Napóleon a „bátrak legbátrabbikának”, 207 évvel ezelőtt, 1815. december 7-én Ney nem a dicsőség mámorában szenderült jobb létre: fordulatokban bővelkedő életét Párizsban egy kivégzőosztag golyói oltották ki.
Michel Ney 1769-ben egy bognár fiaként született. Katonai tehetsége és bátorsága révén szédületes gyorsasággal emelkedett a katonai ranglétrán. Közemberként először még a tisztikarba való belépését sem engedélyezték számára, később azonban a moszkvai hercegi címig tört előre.
A rajnai hadsereg parancsnoka volt éppen, amikor Napóleon államcsínnyel megszerezte a hatalmat. Rengeteg csatában harcolt, így a jénai, a friedlandi, a szmolenszki, a borogyinói és a lipcsei ütközetekben is megmérettette magát.
A marsallbotot 1804-ben nyerte el. Házasságában Joséphine-nek, Napóleon első feleségének is szerepe volt, ugyanis annak szolgálóleányát, Aglaé Auguié-t, egy magas rangú köztisztviselő lányát vette el. Kapcsolatai lehetővé tették számára, hogy aktívabban részt vegyen a politikai és társadalmi életben.
Az 1812-es oroszországi invázió utáni visszavonulásban Ney vezette az utóvéd csapatokat. A hadjárat során hadseregével leszakadt a főseregtől, de sikerült elmenekülniük. Az ellenséges területet végül ő hagyta el utolsó francia katonaként. Napóleon ekkor mondta azt, hogy „a francia sereg tele van bátor emberekkel, de Michel Ney a bátrak legbátrabbika”.
A dicsérettel azonban az uralkodó nem láncolta magához hadvezérét, aki a császár 1815-es bukásakor a Bourbonok oldalára állt. Ney volt az engedelmességet megtagadó marsallok szóvivője. Mikor Napóleon kijelentette, hogy a hadserege követi majd őt, Ney erre azt válaszolta, hogy a katonák a vezetőjüket fogják követni. A hangzatos szavak ellenére, mikor a császár visszatért száműzetéséből, Ney újraértékelte helyzetét, hűséget esküdött és a waterlooi csatában már a középhadat vezényelte.
Waterloo-nál Ney a lovasságot indította rohamra. Az egyes csapattestek közötti elégtelen koordináció miatt azonban nem sikerült az angol gyalogság ellen sikerre vinni elképzelését. Számos hadászati hiba elkövetése után a franciák súlyos veszteségeket szenvedtek el.
Noha Ney nem volt eredményes, vitézsége – amelyet egyesek inkább neveztek vakmerőségnek – megkérdőjelezhetetlen maradt. Állítólag öt lovat lőttek ki alóla a csata során, és az egyik életveszélyes helyzetben így kiáltott fel: „Nézzék meg, hogyan találkozik egy francia marsall a halállal!” Ney azonban nem halt meg, legalábbis ekkor még nem.
A waterlooi csata az európai történelemben vízválasztó pillanat volt, amely véget vetett Napóleon karrierjének. Második és egyben utolsó száműzetése után a legfelsőbb tisztségviselők közül sokakat bíróság elé állítottak, a többség kegyelmet kapott, Ney azonban nem tartozott közéjük.
A megmenekülés halvány reménysugara azonban előtte is megcsillant. A marsall ugyanis „kettős állampolgár” volt. A Saar-vidéken, a francia-német határ mentén fekvő Saarlouis városában született. Az 1815-ös párizsi szerződés értelmében a német régióban elhelyezkedő francia enklávét Poroszországhoz csatolták. Ney ügyvédje ezt próbálta felhasználni kivégzése megakadályozására. Arra hivatkozott, hogy védence most már porosznak számít, ezért nem állítható francia bíróság elé.
Ney azonban elutasította ezt a lehetőséget és kijelentette: „Francia vagyok, és továbbra is francia maradok.” Hazaszeretete valóban a sírig tartott, amit kivégzéssel jutalmaztak. Ney nem engedte bekötni a szemét, sőt, ő maga vezényelt tüzet a kivégzőosztagnak.
Szárnyra kelt egy legenda vele kapcsolatban, amely szerint túlélte a kivégzését. Egy amerikai veteránban vélték felfedezni személyét, akinek az egyik történetváltozat szerint Wellington hercege szervezte meg a menekülést. Bár Napóleon tisztjei között voltak olyanok, akik valóban Amerikába kerültek, Ney megmenekülése elég valószínűtlennek tűnik.”
Címlap fotó: mult-kor.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
