szerkeszto 
„„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.
1943. január 17.
I.
Vasárnap van. Az ebédet szállítókkal ismét kimentem a faluba. Ellenőriztem Belij Kolodest. A keletről betorkolló út hatalmas fákkal volt lezárva. A legénységnek jó a szállása, feladataikat ismerik.
Féltem a rajt! Időben bevonom Livinszkájára!
Halljuk az ágyúdörgéseket!
Lassan közeledik az est.
Halmos, az iroda vezetője a nap eseményeit rögzíti. Néha-néha megáll az írással, ki-kitekint a keletrer néző ablakon. Négyszáz méternyire a Delenkája medre felett híd ível, melyen a valajki vasút vezet át. Most is óriás mozdony húzott talán 100 vagont is!
–Lehet, – mutatott rá Halmos, –hogy ez az utolsó vonat, mely előttünk elmegy!
–Lehet!
Leültem egy öblös székbe, s figyeltem a szürkület lassú lépteit. Nem sokáig, mert az őr „Állj! Ki vagy?”-ot kiáltott. Kinéztem, és láttam, hogy két katona áll az őr előtt, és az őrség parancsnokát kiáltotta.
Fekete szakaszvezető nyomban kisietett, s 15 másodpercnyi igazoltatás után bevezette az érkezőket. Az egyik tisztben barátomat, Kecskeméthy főhadnagyot ismertem fel, aki tőlünk délre, Tscherjankára települt.
–A százados urat kísértem eddig, – mondta, –ő tovább utazik Novij Oszkolba. Küldetése titkos!
Bemutatkoztunk.
–Parancsol egy forró teát, százados úr?
–Nem, kösznöm, helyette elszívunk egy cigarettát!
Állva maradt, nem ült le. Idegesnek látszott.
–Ez a parancsnokságod?
–Igen! Ki tudja, meddig?
–Igen, igen, tanácstalanság mindenütt! Sztarij Oszkolból tegnap indultam. Ott már a megvert hadosztályok katonái nagy számban érkeznek a városba. Sok a sebesült, még több a fagytól sérült. Az épek igyekeznek mielőbb elhagyni a várost!
Elhallgatott, szívta a cigarettát.
–Milyen a század szelleme? – kérdezte hirtelen.
–Tudják, hogy bevetnek bennünket, ennek ellenére jó a szellem!
–Ez igen! – mondta, de láttam, hogy komorságán mindez semmit sem változtat.
–Sötét lesz mindjárt, – beszélt tovább. –A főhadnagy úr itt marad, nekem pedig kísérőül légy szíves egy géppisztolyos katonát adni, nem biztosak már az utak! Ha megérkezem, a szánt azonnal visszaindítom a katonákkal!
–Kérlek, százados úr, – s Zavari nyomban hozott egy géppisztolyos erős legényt.
–Köszönöm! A reátok váró háborúhoz pedig sok szerencsét!
Kezet fogtunk, s a szán már röpült is a most oly fontos helynek számító város felé. Kecskeméthyvel beszélgetésbe kezdtem.
–A törzsőrmester megbízható? – intett Halmos felé.
–Igen, az irodám vezetője!
–No, akkor: te, aki mindig hű barát voltál, kérdem: mi a te álláspontod most? Mert tudod, nem is annyira a szegény bakák, de a tábornokok nem állották meg a helyüket! Sok közülük sorsára hagyta hadosztályát! Kevesen vállaltak sorsközösséget csapataikkal! Mit lehet már kezdeni ilyen cserbenhagyott hadsereggel? Barátom vagy, mint a lelkemhez, úgy szóltam most hozzád!
Zsebébe nyúlt, cigarettát vett ki belőle. Rágyújtottunk. Közben rám-rámnézett, várta, hogy kérdéseire, megállapításaira választ adok. De nem Kecskeméthyhez, hanem Halmoshoz szóltam, hogy a legényem hozzon ide valami pálinkát, Házi meg 2 liter forró teát.
A tea jött először, azt szürcsölgettük, mert a forrósága miatt inni nem lehetett. Hosszas hallgatás után megszólaltam:
–Úgy gondolkodom, ahogy te! De egy lehetőségünk van most, a parancsnak engedelmeskedni!
–Szóval még mindig csak engedelmeskedni, pusztulni? De az anyjuk istenit! Idehozták ezt a 200.000 katonát meghalni! Hallod-e, te nem háborodol fel?
–Dehogynem! De még nincs kiút ebből a pokolból!
Hallgattam. Fülemben zúgtak a főhadnagy szavai, hasogatták a dobhártyáimat. Hallottam, mint magas bércfalakról visszavert visszhangot: „Kétszáz ezer katonát idehoztak meghalni… mit lehet ilyen cserbenhagyott hadsereggel tenni?”
Rámnézett, beszélni akart, de ekkor lépett be a legényem. Azonnal kitöltött egy-egy féldecit, aztán leült.
–Tessék! – kínáltam.
–Szervusz, megmaradásunkra!
–Megmaradásunkra!
Miután ittunk, unszoltam, hogy beszéljen.
–Nos? Na, mondd már, mi foglalkoztat? Mit kerülgeted, amit mondani akarsz nekem? Te! – s kimondtam, amire gondoltam, – ugye át akarsz állani?
Rámnézett, aztán hosszan kifújta a füstöt, majd a pohara után nyúlt.
–No, mielőtt beszélnék, egy kortyot! Isten, Isten!
Gyorsan kiürítette a poharat. Én is kiürítettem a magamét, és vártam, hogy beszéljen.
–Átállni? Miért? Várni a háború végét egy nyomorúságos lágerben? No, nem! Mást kell tennünk! Haza innen! – kiáltotta, – és békét kell kötnünk, jó békét! Azért jöttem, hogy ezt a gondolatot terjeszd, add tovább! Barátaid is közvetítsék! Sorsdöntő órákat élünk! Nem cselekszünk, csodákra várunk! Pedig tt a csoda: a Ktyusák, meg a nagy orosz győzelmek a Donnál, és a Volgánál! És még mindig újabb áldozatokat dobunk bele a halál torkába ahelyett, hogy megindítanánk a századokat hazafelé! Nem akarom a századomat a vágóhídra vinni az országtól ily irdatlan messzeségben!
Szívembe szúrt, vájkált benne, pofozták szavai a lekiismeretemet. Járkált a szobában, közben sziszegte:
–Galád bitangok, mit tettetek!
Rámnézett, és kiáltotta:
–Meg kell fertőznünk a hadsereget a harcok megtagadásával, és a hazatérés gondolatával! Ezek szörnyűségek ugyan, de most szent feladatunk!
Megrémültem. A nehéz szavak rázták a lelkemet! Hosszú hallgatás után szóltam hozzá:
–Gyere, ülj le!
–Jó, jó… egy csésze teád, ha volna még…
–Van! A tűzhely melegen tartja, töltök!
Míg ittuk a teát elmondtam, hogy a zászlóalj elvonul, így századával ő is hátramegy. Lehet, hogy Kijevben lesz a gyülekező. –Ott a viszonyok kedveznek, hogy terjeszd gondolataidat! Én nem mehetek! Utóvédharcokat vívok századommal!
Ezekre csak ennyit felelt:
–Hidd el, ezt nagyon sajnálom!
Az órámra néztem, negyed 6 volt.
–Már megérkezett a százados, visszafelé tartanak a fiúk! De azzal a fogattal, ha megérkezik, nyomban nem indulhatsz! A lovaknak pihenni, enni, s inni kell. A katona is átfázlódott! Csak fél 10-kor ülhetsz szánra!
–Fegyvereid vannak?
–A katonámnak géppisztolya, nekem szolgálati pisztolyom.
–Ezek ilyen veszélyek között nem elegendők. Katonát kíséretül nem adhatok, de egy géppisztolyt igen! Egyszer visszaadod! Most pedig velem vacsorázol, 8 órára várom a tisztjeimet.”
Címlap fotó: mult-kor.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
