Kettős játszmát folytatva maradt semleges Törökország a II. világháborúban
szerkeszto 
„Délkelet-Európa hatalmi viszonyainak sok évszázadon át meghatározó tényezője volt az Oszmán Birodalom, amely 1453-ban a keletrómai főváros, Konstantinápoly elfoglalásával tartósan megvetette lábát a kontinensen. Az Ázsiában is nagy kiterjedésű területek felett uralkodó szultánok ezt követően elfoglalták a Balkán-félsziget egészét, a Magyar Királyság jelentős részét, a 17. század végére pedig Ausztria fővárosát, Bécset ostromolták. Habár idővel veszített erejéből, a 19. század folyamán „Európa beteg emberének” tartott birodalom hirtelen megszűnése az első világháború végén teljesen felborította a térség viszonyait. Nem kellett azonban sokáig várni az „örökös” megérkezésére: az 1920-as évek folyamán konszolidálódó atatürki Törökország földrajzi pozíciójánál fogva természetes volt, hogy magára igyekszik vállalni a hajdani birodalom szerepeinek egy részét, azonban a modern kor kihívásaival az új országnak is nehéz küzdelmet kellett folytatnia.
Megfontolt álláspont
A második világháború kitörésekor az 1938-ban elhunyt Atatürk utóda, Ismet Inönü ült az elnöki székben.
Törökország számára az első világháborús rossz oldalválasztás és a birodalom megszűnését elhozó vereség még friss tapasztalat volt, így az ország nem sietett egyik fél segítségére sem.
A bizonytalanságot csak növelték a gyors német katonai sikerek, az elköteleződés azonban nem volt opció a katonailag igen gyenge lábakon álló Törökország számára: Inönü 1941. június 18-án (négy nappal azelőtt, hogy Németország megtámadta volna a Szovjetuniót) aláírta Ankarában a „német–török barátsági szerződést”, amely tíz évre garantálta Törökország semlegességét a konfliktusban.
Németország emellett nagyfokú importőre volt a háború során a török kromitércnek, amely stratégiai fontossággal bírt a német hadiipar számára.
A nyugati szövetségesek nem nézhették tétlenül Németország közeledését a Földközi- és a Fekete-tengeri térség kulcsfontosságú hatalma felé.
Törökország ügye – talán éppen saját térségbeli első világháborús kudarca, a Dardanelláknál indított offenzíva miatt – Winston Churchill brit miniszterelnök számára volt a legfontosabb, aki Olaszország után a Balkán-félszigeten kívánt újabb frontot nyitni az európai háborúban.”
Címlap fotó: mult-kor.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
