“Egyetemes emberi értékekhez kell visszanyúlnunk”

Kövess és lájkolj minket:

„Bár a színészet iránt él a legerősebb vágy benne, most kevesebb az életében a játék – a színház ezer más iránya is foglalkoztatja. Csapatával, a QJÚBbal újabb koncertszínházi előadást, a Pilinszky János-Csoóri Sándor inspirálta, A kocka kibontása c. produkciót mutatják be. A bemutató előtt beszélgettünk Vecsei H. Miklóssal. (X)

[merimag_video media_type=”external_media” title=”” author=”” url=”https://youtu.be/SymGfnT1Xgo” upload=”” cover=”” controls_color=”” width=”” height=”” align=”none” block_id=”element-63eb771bebbcb” _fw_coder=”aggressive” __fw_editor_shortcodes_id=”543e73b74e4c69111f285e1f6e6e4853″][/merimag_video]

A kocka kibontása legújabb koncertszínházi előadásotok Pilinszky János és Csoóri Sándor életművén keresztül beszél róluk, kapcsolatukról, a világról. Korábban volt Arany, József Attila, Csoóri előadás. Mi alapján kerülnek az érdeklődésed középpontjába?

Az egyetemen nagyon jó mestereink voltak: Marton László és Hegedűs D. Géza. Színházcsinálókká próbáltak bennünket nevelni, persze kezdetben nem igazán értettünk, hogy ez mit jelent. Így, tizenhárom év távlatából látom, hogy megtanítottak bennünket hinni a színházban, abban, hogy itt nem lehet fekete-fehéren gondolkodni, itt mindennek oka és érvénye van, a bűnöknek és a megváltásoknak is, egy olyan komplexitás az általuk képviselt színház logikája, ami a mai közbeszédből már szinte teljesen eltűnt.

Ugyanakkor az utóbbi pár évben, – és itt tényleg 3-4 évről beszélek – , annyira felgyorsult a világ, hogy ha bemész este 7-kor a színházba, 10-kor már egy másik világba jössz ki. Egy mostani próbafolyamat során már kétséges, hogy az, amiről mi beszélni szeretnénk, érvényes lesz-e a bemutató időpontjában. Elkezdett az a határozott érzésem lenni, hogy a világ napi aktualitásaira a jelenlegi kőszínházi logikával alig lehet reflektálni, ugyanakkor a kostyai „új formák” kellenek felkiáltás vonzásában sem szerettem volna teljesen elveszni, és lemondani arról, ami így vagy úgy, évezredek óta működik.

Óvatosan elkezdtünk arról beszélni, hogy mi lehet most a feladat. Én úgy éreztem, hogy egyetemes emberi értékekhez, és ezeket valamilyen formán képviselő életművekhez kell visszanyúlnunk, mert a napi aktualitások helyett, a lényegit lehet megsejteni általuk, így aztán magát az aktualitás fogalmát lehet újrafogalmazni.

Ez talán meredeknek hangzik, de mindenképpen önzőnek tartanám, ha ezekben az időkben, a pályám mostani szakaszában a nagy drámai szerepek eljátszása foglalkoztatna a leginkább.

Bár életreszóló élmény volt és nevelő erővel bírt, hogy eljátszhattam Hamletet, Rómeót, Miskin herceget, Nemecsek Ernőt vagy II. Richardot, de a világ most azt sugallja nekem, hogy olyan alkotókkal és életművekkel foglalkozzak, akik és amelyek például szolgálnak, megkerülhetetlen kérdéseket tesznek fel vagy jófajta, megúszhatatlan belső konfliktusokat indítanak el bennünk. Fájdalmas a magyar színházi szakma kettészakítottságát látni, az oda-vissza üzengetések tanúja lenni, egy olyan folyamatot figyelni, amelyből a többség ki akar maradni és csendben van.

Nagyon erős vágyam van az önkifejezésre, de amikor ott tartanék, hogy a saját hangom szólalna meg, szembejönnek velem ők: Arany, Pilinszky, József Attila, Csoóri, Cseh Tamás. Ilyenkor magam köré gyűjtöm azokat az embereket, akik egyetértenek abban, hogy most “rájuk kell feltennünk az életünket” és akikkel meg lehet szólaltatni az ő mondandójukat, ami sokkal kifejezőbb, mint amit én a saját kútfőmből tudnék megfogalmazni.

Mennyi minden, például a hitük is összeköti Csoórit és Pilinszkyt, de izgalmas kérdés, hogy mi az, amiben – ha Pilinszky megérte volna a kilencvenes éveket – talán nem értettek volna egyet…

Ezt nehéz volna megmondani és talán ennél fontosabb azt keresni, ami szellemi értelemben összeköti őket. Amikor a covid alatt rátaláltam Csoórira, izgatott, hogy különböző, általam tisztelt emberek tudnak-e az ő életműve mentén egy irányba tekinteni. Ebből született meg a Párbeszéd sötétben c. előadásunk.

(Vecsei H. Miklós és csapata Csoóri Sándor munkássága előtt tisztelegve hozott létre egy koncert-színházi előadást, amely a mai eltávolodás és uniformizálódás ellen keres szenvedélyes és egymásra figyeléssel teli válaszokat. A szerk.)

Ugyanezzel a csapattal, kicsit kibővülve tovább gondoltuk mindazt, amit közösen létrehoztunk, ezért akartam, hogy a mostani anyagban is szerepeljen Csoóri, éreztetve, hogy egy elkezdett úton szeretnénk tovább járni. Pilinszky és Csoóri barátok voltak, elismerték egymást, még akkor is, ha Pilinszky az Újhold köréhez tartozó, urbánusnak kikiáltott költő volt, Csoóri pedig a népi. Formailag nagyon különbözőt alkottak, de lényegi dolgokban egyek. A tényeken túli valóság keresése mindkettőjük életművének meghatározó pillére. Nekünk is – minden kétséget kizáróan – erre a fajta keresésre, kérdésfelvetésre van szükségünk.

Ahogy Pilinszky mondja: „Nem látjuk a tényektől a valóságot” – ez Csoóri esszéinek is alaptézise. Szavakon túlmutatók az írásaik. Több színház és társulat műsorpolitikája kapcsán gondolom azt, hogy az intézmény identitásának kilalakítása nem fontos tényező. Nekem fontos, hogy identitást keressek azokkal, akikkel együtt dolgozom. Ezek nem feltétlen egyetértésen alapuló szövetségek, sokkal inkább arról szólnak, hogy lázasan keressük különbözőségeink ellenére a közös nyelvet.

Ha az ember eleget törődik ezzel, mindig lesz közös nevező. Ezek a koncertszínházi produkciók erre tett kísérletek. A színházi, a zenei és a képzőművészeti világ mára nagyon elváltak egymástól, miközben a színház feladata lenne, hogy egyesítse ezeket a művészeti ágakat – engem kifejezetten vonzani kezdett annak a lehetősége, hogy komplexebb módon gondolkozzak, az ún. színházi peremterületekre kalandozva.

A csapat, akikkel ezeket a koncertszínházi előadásokat létrehozzátok, valóban különleges látványvilágot adnak minden produkciónak. Erősítik, kiegészítik az előadásaitokat?

Az európai színházi nyelvet jelenleg a minimalizmus jellemzi, gyakran csak öltöny-nyakkendőben olvassák fel tűpontosan értelmezve a darabokat, ami egyre inkább szövegközpontúvá teszi a produkciókat. Valószínűleg hasonló gondolati magból táplálkozik ez a formai letisztulás, amit a világra való reflektálhatóságról szólva beszéltünk. Nem akarnak hazudni maguknak egy olyan hit illusztrálásával, amit valójában nem tudnak a magukénak.

A színházban az agy és a lélek működése egyre kevésbé van egyensúlyban, pedig az érzéseinket és gondolatainkat egyszerre mozgósító előadások sokszor nagyobb hatást, mélyebb megértést tesznek lehetővé, pontosabb üzenetekkel szólítanak meg. Ezért is érdekel engem, miként lehet a nem szavakkal dolgozó művészeteket a színház szolgálatába állítani.

Ez azért érdekes, mert ezeknél az alkotóknál, és idesorolnám Cseh Tamást is, a szöveg nagyon fontos. A Cseh Tamás estnél a szöveg nagyon pontosan rögzíti a nyolcvanas-kilencvenes évek hangulatát. Hogy került ő is a klasszikus szerzők sorába?

Cseh Tamás véletlenül jött. A Semmelweis-filmet csináltuk, amikor Bérczes László rendező barátom kezembe nyomta a Beszélgetőkönyvet. Nagyon rossz lelkiállapotban voltam, a film is nagyon padlóra, talán padló alá vitt, úgy tűnt, nem tudom komolyabb törés nélkül végigcsinálni, cipeltem Semmelweis sorsát.

Ebben a hangulatban kezdtem olvasni a könyvet, s azt éreztem, nekem is arra az őszinteségre van szükségem, amivel a saját botladozásaira reflektál, s közben mégis gyönyörűnek látja az életet.

Kirajzolódott előttem egy monodráma ötlete, arra gondoltam, milyen jó lenne visszasiratni a generációmmal egy olyan időszakot, amiben sosem éltünk és amelynek bizonyos emberi vetületeit, minőségeit talán jó lett volna megtapasztalni. Végül a monodráma helyett Szabó Balázzsal és Ratkóczi Hubával közösen gondolkoztunk az anyagon, s született meg az est, melynek középpontjában a Cseh-Bereményi szerzőpáros élet-és alkotóútja áll,

Cseh Tamás huszonöt vallomásos dalán keresztül. „Ne menj még haza” volt a munkacím, ami Tamás első mondata volt Éva felé, de végül az örökösök szerénysége győzött és Tamás indiánnevét viseli az előadás, Füst a szemében.

Úgy tűnik, a csapatban való alkotás, a közösség meghatározója az életednek, a munkáidnak. Erre utal az is, hogy már az egyetem alatt létrehoztátok ifj. Vidnyánszky Attilával az első közös munkáitokat, majd a Sztalker csoportot.

Flow-élmény a színházcsinálás, de ha ebben egyedül marad az ember, nincs reflexiója.

Ezt egy színházi társulat is megadhatná. A Vígszínházban ez nem kaptad meg?

Egy társulat nem adja meg azt a típusú, őszinte, mély reflexiót, ami ahhoz kell, hogy figyelmeztetni tudjuk egymást arra, hogy pontosan mi történik velem, veled, velünk. Hogy miként látjuk a másikat, hol tart a másik – erről beszélgetni egyre fontosabb nekem, de ehhez kell egy csapat.

Ez a kívánt őszinteség – ha megkapod – sosem bánt? Elfogadod?

Az elején borzasztóan fájt, álmatlan éjszakákat okozott, mert nem tudtam a helyén kezelni. El kell jutni az embernek oda, hogy ki tudja mondani, nem ő a legtehetségesebb. De abból, ami vagy, a legjobbat kell kihozni.

Miközben szeretnénk a legtehetségesebbek lenni. Ezért találtad meg az új formákat, a zenés-színházat, a saját projektjeidet? Ezekben a saját önazonosságod keresed?

Egyszerűen csak észreveszek egy utat, amelyen képtelen vagyok nem végighaladni, mert azt érzem, hogy ami menet közben születik jóval többet ér, mint én magam, ezért alá kell rendelnem minden tudásom a célnak, tehát egy-egy ötlet megvalósításának.

De az igaz, hogy ezen a pályán nem lehet más igényed, mint az, hogy a legőszintébben nyilatkozz meg a színpadon. A tehetség pedig produkcióról-produkcióra tud változni. Nem a hozzám, hanem az anyaghoz közel álló formát keresem mindig.

Miért jöttél el a Vígből? Mekkora szerepet játszott a döntésedben az, hogy a Víg egy hatalmas, üzemszerűen működő színház?

Apránként jutottam el a döntéshez, aminek tulajdonképpen konkrét oka nem is volt. Szeretem, tisztelem Rudolf Pétert, jó igazgató, béke van a társulatban.

Azért jöttem el, mert olyan lett a kőszínházi hangulat… Egy darab már nem tud csak önmagáról szólni, mert sok minden terheli az alkotóit, olyasmi, ami nem a színházról szól. Meg akartam óvni magam ezektől a terhektől. Szabad akartam lenni.

Ez a fajta szabadság – a Vígszínház mellett is annyi mást csináltál – korábban is meglehetett. Mit jelent számodra a szabadság?

Egy társulathoz tartozni, identitás, de Magyarországon jelenleg a külvilág határozza meg ezt az identitást. Ráadásul a Vígszínháznak hihetetlen mennyiségű nézőt kell kiszolgálnia. Nem engedheti meg a markáns véleményformálást. Aztán volt a „Marton-ügy”, az „Eszenyi-ügy”, komoly harcok a társulaton belül. Azt éreztem, hogy ezt a közeget most nem tudom viselni.

Nem vágytok arra, hogy ifj. Vidnyánszky Attilával önálló társulatot hozzatok létre? A Sztalker Csoport erre tett kísérletnek tűnt…

Attila sokkal inkább társulatban gondolkozó ember, mint én. Hihetetlen lelkiismeretesen vitte a Sztalkert, együtt voltunk hét évig. Egyre kevésbé gondoltuk, hogy társulatként definiáljuk magunkat, projekt alapon működtünk. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy ahányan voltunk, annyi fele dolgoztunk, egyeztethetetlenné váltak az előadások. A díjnyertes III. Richárd vagy az Ereink végei című produkciónk sem érte meg a tíz előadást, pedig játszottuk volna százszor is, ha rajtunk múlik.

A színész a sok minden más mellett most hátrébb került?

Színészként, játék közben érzem magam a legjobban. A rendezés kevésbé inspirál, de ha ezzel tudok hozzájárulni ahhoz, hogy egy anyag életre keljen, megteszek minden tőlem telhetőt. De nekem Attila a rendező, az ő színházi látásmódja az, ami számomra rendezőként példaértékű, mind emberileg, mind szakmailag, kiemelten hangsúlyozva a bemutató utáni időszakot, mert azon ritka rendezők egyike, aki nem hagyja el az előadását a premier után. Örülök, hogy az ő intuitív alkotásához a szövegi háttért adhatom évek óta, akárcsak Kovács Adrián a zeneit. Elmondhatatlanul fontos nekem ez a hármas.

A szerepekre visszatérve, nagyon szeretek játszani, ha hívnak, igyekszem úgy alakítani a munkáim, hogy beleférjen az adott felkérés. Tavaly óta játszom Kolozsváron a Hamletet, előző évben a II. Richárdot alakítottam, minden évre jut egy nagy klasszikus szerep.

De abból a szempontból, hogy a világ jó irányba haladjon, hogy béke legyen, másodlagos, hogy milyen szerepet kapok. A lényeg, hogy dolgozzunk azokon az anyagokon, amikben hiszünk, és olyan formán, amit most érvényesnek érzünk.

Honnan a Qjúb név, s mit jelent A kocka kibontása cím?

A csapatnak, amely főleg zenészekből és animáció-készítőkből áll, váratlanul jó a kémiája, nagyon szeretünk együtt lenni. Kegyelmi helyzet. Szerettünk volna magunknak egy nevet.

Egy Pilinszky kötet olvasásakor villant be a Qjúb név. Felirtam a könyv margójára, különböző betűtípusokkal és gondolkoztam, hogy a kocka, mint szimbólum, miként kötődik az életemhez. Éreztem, hogy ez jó irány lehet, csak még hiányzott belőle valami szakralitás, vagy inkább valami hiba. A kocka és a kereszt kapcsolatán gondolkoztam, le is rajzoltam a könyvbe, hogy hogyan alkothatnának meg együtt egy új dimenziót. Ami a miénk is, és a megérkezetteké is. Afféle weöres sándori létra. Nem találtam megoldást, de másnap, amikor újra kezembe vettem a kötetet,

pár oldallal később Pilinszky a reinkarnáció kapcsán így fogalmaz: ha ránézünk egy kockára – írja – akkor csak sejthetjük, hogy az kocka, hisz nem látjuk minden oldalát. Akkor tudjuk, hogy valóban az, ha kibontjuk, de akkor már egy keresztet kapunk. Nagyon erős jel volt. Így lett a nevünk QJÚB, csupa nagybetűvel. Ez a név inkább saját magunk számára fontos, hogy legyen egy jelvényünk ami azt jelzi, hogy együtt vagyunk, hogy számíthatunk egymásra, és igyekszünk egy irányba nézni.

Hosszútávon örülnék, ha az alap csapatom, azaz az életemet leginkább meghatározó emberek, mint Attila és Adrián, valamint a QJÚB egy átjárható közösséget alkotnának egy újfajta színházi nyelv berkein belül. Úgy is mondhatnám, hogy én voltam a felderítő csapat és a QJÚB-ot találtam.

Szerző: Marton Éva”

Címlap fotó: szinhaz.online
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Kövess és lájkolj minket: