„Az élet mindenkinek jár”

Beszélgetésünk első részét ott fejeztük be, amikor László először találkozott a pusztítás erejével, ami egy egész várost romhalmazzá változtatott. A folytatásban továbbra is – az olykor óráról-órára vezetett – naplójából szemezgetve faggattam.

Az első nap után közeledett az első éjszaka, amiről már előzetesen is sejthető volt, hogy nem lesz könnyű, hiszen ekkor még nem tudtad pontosan, mi áll majd a rendelkezésedre a fagypont alatti hőmérsékletekkel fenyegető órákban. Naplódban erről így írsz: „16 óra. Eddig remekül sütött a Nap, de nemsokára elbújik és ismét hideg lesz. A cipőm és nadrágom boldogan szívja magába az itteni sarat. Francba, hogy a túracipőt a szerkesztőségben felejtettem… Aludni próbáltam, de a hideg csak nem hagyott, pedig kaptam hálózsákot, s minden ruhám rajtam volt. Hajnalban több utórengés is felriasztott.”

Ekkor még tényleg nem tudtam, hogy hol, min fogok feküdni. A Hunorosoknak köszönhetően azonban lett hálózsákom is, tábori ágyam is. Ettől függetlenül beigazolódott a félelmem, az éjszaka rettenetesen hideg volt. Ha nem az utórengések ébresztettek fel, akkor azon kaptam magam, hogy majd megfagy az orrom. Minden általam ismert praktikát kipróbáltam: a kezeimet a hónom alatt melengettem, oldalt feküdtem, hogy minél kevésbé érintkezzem az ággyal, ami réteg csak létezett, magamra húztam. Ez az élmény rettenetesen kijózanító volt, mert arra gondoltam, hogy tőlem akár csak pár tíz méterre is lehetnek emberek beszorulva valahova, akik nem, hogy takarózni, de mozdulni sem bírnak ugyanebben a fogvacogtató hidegben. Ráadásul ezeket az embereket az éjszaka kellős közepén érte a katasztrófa. Többségük nyilván pizsamában aludt, esélyük sem volt kikelni, felöltözni, bármit is tenni.

Máskor meg azon járt a fejem, hogy minél előbb kapjam össze magam, minél többet lehessek a csapattal, hogy ott legyek, amikor élve kiemelnek valakit. Szerencsére tudtam ilyet is fotózni, de sajnos olyan is volt, amikor a mentők hiába dolgoztak akár 10-12 órán át egy-egy járat felszabadításán, vagy nem is találtak senkit, vagy pedig már túl későn.

Ezeket az eseteket nagy csalódásként éltétek meg?

Abszolút.

Te is velük együtt drukkoltál az élőkért?

Teljes szívemből. Amikor siker koronázta az erőfeszítéseiket, egy emberként örültem velük. És teljesen mindegy, hogy kit emeltek ki. A vadidegen életének úgy örültünk, mintha egy szerettünket látnánk viszont. Az élet mindenkinek jár. Sajnos azonban a happy end sokkal kevesebbszer adatott meg, mint szívünk szerint kellett volna. Akkor is, de ma is azt érzem, hogy bárkit, akit kiemeltek a romok alól, két lábon járó csoda.

Nehezet fogok kérdezni, de erről az esetről a naplódban is írsz, ami érzelmileg egy nagyon összetett és megterhelő történet. Az egyébként meglepően épen maradt liftaknán keresztül a magyar csoport tagjai megtaláltak egy családot. Két felnőttet élve, de a gyermeküket sajnos már holtan emelték ki. Ott volt tehát két ember életének megmentése, aminek az örömét kegyetlenül őrölte fel a gyermek halála.

Egy gyerek elvesztése az nem csak annak megrázó, aki maga is szülő. Rettenetes hullámvasút. Örülsz, mert két embert kihúztak, élnek. De a sírás kerülget, mert a szeretett gyermekük, akit a romok alatt összezárva, még holtában is öleltek, soha nem találkozhat már a szüleivel. A liftaknában, folyamatában motorikusan zajlott a folyamat. Ott, akkor senkin sem látszott a megrendülés, mindenki el volt foglalva azzal, hogy folytassák a munkát, mert tudni lehetett még egy gyerekről, aki kicsit arrébb, de életben volt. Úgy tudom, hogy őt sikerült is később megmenteni. Akkor én már nem voltam ott. A két felnőtt kiemelése után megtörtem. Úgy döntöttem, hogy nem maradok ott, mikor a szülei után őt is felhozzák.

Hogy tudtál úrrá lenni az érzéseken, mi zökkentett ki?

A tábor. A szálláshelyünk sátrainál mindig felszabadultabb volt a hangulat és ezt senki ne értse úgy, hogy ott önfeledt szórakozás lett volna. De egészen egyszerűen mindenkinek szüksége volt arra, hogy legyen egy elszeparált hely, ahol kiengedhetnek, ahol egy-két örömteli pillanat, egy-egy otthoni történet vagy mosoly erejére kiadja magából a feszültséget. Különben megőrülsz. Ezek a srácok hihetetlen edzettek, amikor munka, feladat van, gondolkodás, moralizálás nélkül teszik a dolgukat. Profik. Éppen ezért az is tudják, hogy mikor kell egyet fújni, hogy aztán ugyanezzel az elánnal menjenek a romok közé újra egy-egy újabb életért.

A valaha volt épületek romjai körül, bár kordonok mögött, de ott várakoztak a helyiek is. Ők, hogy viselték az olykor örömteli, olykor megrázó pillanatokat?

Amikor élve került ki valaki és hozták hordágyon, taps, üdvrivalgás, egy közösségi öröm lett úrrá mindenkin. A holtak esetében pedig megrendítő kegyelettel viseltettek. Nagyon gondosan, finom mozdulatokkal bugyolálták be az elhunytakat. Sokkal többen vitték őket el a helyszínről, mint ahány fő szükséges lett volna. Mindent megtettek, hogy a halottak méltósága megmaradjon.

Az idő múlásával érződött rajtuk azonban egy érthetően növekvő feszültség. Mindenki tudta, hogy ahogy telnek az órák, a napok, egyre kevesebb az esély. Az őrjítő tehetetlenségben sokszor nem maradt más, mint az üvöltés, a kiabálás, a követelés, hogy a mentőcsapatok gyorsítsanak a tempón. Sokszor nem is értették, hogy ami látszólag üresjárat és semmittevés, az valójában az egyik legfontosabb folyamat része. A HUNOR-nak ugyanis volt egy olyan rendkívül érzékeny készüléke, ami nagy hatótávolság mellett apró kaparászásokat, kopogásokat, akár még hangfoszlányokat is képes volt kimutatni, ezzel segítve a keresés irányának jobb meghatározását. A pontos mérés azonban teljes csendet követelt meg a kutatók oldaláról. Ezek a mozdulatlan pillanatok kívülről úgy tűntek, mintha senki nem csinálna semmit. Ekkor készült az a kép is, amikor egy török nő egy teherautó tetejére felmászva kiabál érthetetlenül a mentőcsapatok irányába. Hangjából a türelmetlenség és egy leírhatatlan fájdalom hallatszott ki.

Azt hozzá kell tennem: általánosan elmondható, hogy mindig keresték, hogy hol segíthetnek, mivel könnyíthetik meg a mentők munkáját. Amikor meg kiderült, hogy madzsarok vagyunk, még különb bánásmódban volt részünk. Egyik nap kaptunk egy tál forró levest. Étel még nem esett olyan jól, mint az. Azon túl, hogy felmelegített, kicsit hazavitt lélekben, mert a párom szokott hasonlóan főzni.

Ugyanilyen érzést adott az a bizonyos közös kólázás is a tábortűznél?

Az nagyon jó volt. Pedig semmi különös nem volt benne, de ott, abban a közegben, a rögtönzött tűzrakóhely körül, kicsit mindenki megengedte magának, hogy elfelejtse, hogy hol is van. A valóságban ez a pillanat sem tartott tovább pár percnél, aztán mindenki ment vissza, de a kis én idő nagyon sokat jelentett nekünk.

Ekkor már egyébként tényleg azt éreztem, hogy közéjük tartozom. Már nem kellett kérdezősködnöm, hogy mikor mennek, mehetek-e velük. Ők kérdezték, hogy velük tartok-e. Arra külön büszke vagyok, hogy többször is megnyugtattak, hogy nem vagyok útban, látják, hogy tudom, mikor-hol kell lennem.

Ezt a bizalmat erősíti az is, hogy még Dextert, az egyik mentőkutyát is rád bízták, ameddig a vezetőjére máshol volt szükség.

Dexter hihetetlen okos, imádnivaló kutya. Nagyon ment volna ő is. Nem azt viselte nehezen, hogy velem maradt, hanem hogy nem mehet ő is a többiekkel. Talán egy órát töltöttünk el egymás társaságában, végig nagyon jó fiú volt.

Az imént említetted az idő múlását, amit a naplódban nagyon érzékletesen és szívszorítóan írtál le, amikor úgy fogalmaztál: „egyre kevesebbszer hallani a mentőautók szirénázását.” Ez az esélyek drasztikus csökkenése mellett valahol azt is jelentette, hogy a túlélők keresésére specializálódott csapatok – így például a HUNOR – feladata lezárult.

Az ott tartózkodásunk hatodik napján mondták ki, hogy a csoport befejezte a feladatát, a további munkálatokat már a helyi erők is el tudják látni. Azt láttam, hogy a mentőcsapatok maguktól nem siettették az indulást, de az is egyértelmű volt, hogy azok a feladatok, amikben ők hathatós segítséget tudnak nyújtani, véget értek.

Ezt felfogva persze én is örültem a hírnek, amikor február 12-én kimondták, hogy megyünk haza. Ettől kezdve mindenkin látszott, hogy a folyamatos feszültség kezd alábbhagyni, szép lassan átadtuk magunkat a hazautazás gondolatának.

Milyen érzés volt leszállni a gépről és ténylegesen hazajönni?

Nagyon jó érzés volt. Éjjel fél három magasságában álltam a lakásunk ajtaja előtt és kényelmetlenül hatott a csend. Szinte fájt. Addig annyi hanghatás ért folyamatosan, hogy most valószínűtlen volt ezek teljes hiánya, ahogy az is, hogy nem morajlott és nem mozgott a talpam alatt a föld sem.

Milyen volt újra a szeretteid körében?

Párommal találkoztam leghamarabb. Hiába az éjjeli óra, nagyon örültünk egymásnak, a párnámon kis csokiszívecskével, az ágy szélére kikészített törülközővel várt rám, az egyhete hordott ruháimra meg begyújtott olajos hordóval.

Másabb most az ölelés?

Nagyon. Szorosabb, más jelentéssel. Nagyon féltett. Amikor elindultam, még úgy tudtuk, hogy csak 2-3 napra utazom el. Ezért nagyon várt már haza.

Milyen következtetéseket vontál le az út után?

A legnagyobb tapasztalat – saját hibámból is kifolyólag – az, hogy nagyon kevéssel is lehet élni. Kiderült, hogy még ennyire felkészületlenül, ennyire kevés ruhával, kellékkel is ki lehet bírni, persze nem elfelejtve a sok segítséget, amivel végül fokokkal komfortosabbá vált a helyzetem. Amit egy életre megjegyeztem, hogy szükség van egy készenléti felszerelésre, ami mindig össze van állítva, amit csak maximum célország szerint finom hangolni kell és szinte azonnal meg lehet ragadni, indulni vele. Ugyanígy kell egy ellenőrző lista, amin végig futva biztos lehet az ember abban, hogy minden szükséges dolog ott van nála. Mindehhez persze kellett a mostani tapasztalás is, hogy tudjam egyáltalán miket kellene felvezetni egy ilyen listára.

És még egyszer alá szeretném húzni, hogy tényleg nagyon sok mindenben segítettek a srácok, akikkel kint voltam. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy egy ilyen csapattal lehettem kint, mint ők. Büszke vagyok arra, hogy még most, napokkal később is többen írták nekem, hogy befogadtak maguk közé. Ez nekem minden elismerésnél többet jelentett.

A most megszerzett tapasztalatok birtokában vállalnád ismét az utat? Visszamennél?

Akármikor. Főleg, hogy egy csomó mindent most már máshogy csinálnék. Azt hiszem, hogy a megszerzett ismeretekkel másodjára másabb, jobb anyagot hoznék haza, hozzátéve, hogy bár soha ne lett volna erre a tapasztalatszerzésre alkalmunk.”

Címlap fotó: Kertész László
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.