szerkeszto 
„Bár az Egyesült Államok már régóta az indo-csendes-óceáni térségre koncentrál, és azt kommunikálja, hogy gyengíteni szeretné kapcsolatait Európával, ez a két irányvonal valójában kizárja egymást. Ráadásul ha Amerika komolyan veszi a kijelentéseit, akkor ki kéne lépnie a NATO-ból – mutat rá a Foreign Affairsen megjelent elemzésében Michael J. Mazarr, a RAND Corporation vezető politikai elemzője.
Az ukrajnai háború meghökkentő fejleményt váltott ki az amerikai nemzetbiztonsági gondolkodásban: az amerikai–európai együttműködés fellendülésével egy időben amerikai tudósok, elemzők és kommentátorok egy befolyásos csoportja sürgetni kezdte az Egyesült Államokat, hogy készüljön fel az Európával szembeni elkötelezettségének radikális csökkentésére. Az alapgondolat nem új: a visszafogottan gondolkodó realisták, mint Emma Ashford, John Mearsheimer, Barry Posen és Stephen Walt már régóta időnként felszólítják az Egyesült Államokat, hogy gondolja át európai biztonsági pozícióját − idézte fel Michael J. Mazarr.
A szakértő a Foreign Affairsen megjelent elemzésében azt írta, hogy az utóbbi időben egyre többen szólítottak fel arra, hogy az USA csökkentse Európa iránti elkötelezettségét. Csatlakozott hozzájuk a Kína-ellenes hangok egy befolyásos csoportja, élükön Elbridge Colby volt Pentagon-tisztviselővel. Ez a csoport úgy véli, hogy
a fő küzdelem az Indo-csendes-óceáni térségben zajlik, Kína ellen − és Washingtonnak minden erőforrását erre a konfrontációra kell összpontosítania.
E realisták és sólymok konkrét kívánságai gyakran homályosak, és az európai amerikai erők csökkentését az Európára vonatkozó, saját biztonságának fokozására irányuló követelésekkel kombinálják, anélkül azonban, hogy feltétlenül felszólítanák Washingtont a NATO teljes elhagyására. De ha az Egyesült Államok csökkenteni akarja a NATO-val szembeni kötelezettségeit, és mindent belead a kínai fenyegetés elleni küzdelembe, ahogy szerintük kellene, akkor csökkentenie kell európai erőit, és legalábbis fel kell vetnie a szövetségből való kivonulás lehetőségét.
Koncepcionális szinten ez az ötlet merész és elgondolkodtató. Elméletileg azáltal, hogy a szövetségeseket felhatalmazza arra, hogy átvegyék a vezetést Európában, és felszabadítja az amerikai erőforrásokat az ázsiai felhasználásra, Washington jelentősen megerősítheti Indo-csendes-óceáni pozícióját. De ha közelebbről megvizsgáljuk a játékban lévő dinamikát, akkor kiderül, hogy egy ilyen váltás a gyakorlatban mennyire önpusztító lenne. Ahelyett hogy megerősítené Washington pozícióit Ázsiában, az eredmény az lehet, hogy az Egyesült Államok súlyosan meggyengülne a Kínával folytatott növekvő versenyben.
Összehasonlítani az almát a körtével
A szerző szerint az Európa és az Indo-csendes-óceáni térség közötti kompromisszum közel sem olyan nagy, mint ahogy azt egyes szkeptikusok állítják.
A két régió katonai igényei meglehetősen eltérők. Az indo-csendes-óceáni térségben a hatalmas távolságok és a tengeri orientáció miatt elsősorban hajókra és repülőgépekre van szükség, nem pedig olyan szárazföldi erőkre, mint amilyenekre Európának szüksége van.
Mindkét színtér közös képességekre támaszt igényt, beleértve a lég- és rakétavédelmet, valamint a fejlett lőszereket, de a védelmi minisztérium most többet vásárol, és a szövetségesek segíthetnek ezeken a területeken.
Az a régóta hangoztatott vád, hogy az Egyesült Államok feleslegesen pazarolja az erőforrásokat Európára, a szerző szerint szintén téves. 2018-ban például az egyik becslés szerint a NATO költségvetéséhez, az Európában állomásozó amerikai erőkhöz, az Európai Elrettentési Kezdeményezés programjaihoz és a biztonsági segítségnyújtáshoz való amerikai hozzájárulás teljes költsége mintegy 36 milliárd dollár volt, ami az amerikai védelmi költségvetés kevesebb mint hat százaléka volt abban az évben. A Biden-kormányzat azon döntésével, hogy 2022 februárja után további nagyjából 20 ezer katonát telepít Európába, ez a számla megnőtt, de csak átmenetileg. A 2024-es védelmi költségvetés 842 milliárd dollár, amelynek az Egyesült Államok európai kötelezettségvállalásai csak kis töredékét teszik ki.
Az Európából való kivonulás hívei gyakran figyelmen kívül hagynak egy kellemetlen tényt.
Az egyetlen módja annak, hogy az európai kötelezettségvállalásokon jelentősen spóroljanak, az lenne, ha az Egyesült Államok a legszélsőségesebb és legkockázatosabb lépést, a NATO-ból való kilépést tenné meg
− egy olyan lépést, amelyet az Európa-kritikusok közül elenyészően kevesen javasolnak. Erre azonban a cél szempontjából szükség lenne: más intézkedés nem vezetne nagymértékű csökkentéshez. Ha például az Egyesült Államok csupán arra törekedne, hogy csökkentse európai jelenlétét, de a NATO-ban maradjon, akkor is elegendő haderőt és képességet kellene fenntartania ahhoz, hogy teljesíteni tudja NATO-kötelezettségeit. Az Egyesült Államok védelmi költségvetése nem csökkenne sokkal.
Komoly előnyei vannak a tagságnak
Az Egyesült Államoknak a NATO-tagságból számos olyan előnye származik, amelyek közvetlenül hozzájárulnak globális katonai hatékonyságához, többek között az Indo-csendes-óceáni térségben is. Washington együttműködése az európai szövetségesekkel olyan területeken, mint például az összehangolt ballisztikus rakétavédelmi műveletek, növeli azokat a képességeket, amelyeket az Egyesült Államok az Európán kívüli fenyegetések kezelésére is felhasználhat. A NATO-gyakorlatokon való amerikai részvétel − például a finn és norvég csapatokkal való közös gyakorlás az északi-sarkvidéki területeken vagy a svédekkel közös kétéltűműveletek gyakorlása − javítja az amerikai erők képességeit. A NATO másfajta fenyegetésekre − többek között a dezinformációs kampányokra − adott erőteljes válaszai olyan ismeretekhez vezettek, amelyek a hírszerzési információk megosztása, a közös tervezés és gyakorlatok, valamint a kombinált elemzések révén az Egyesült Államok és a partnerek máshol adott válaszaihoz szolgáltatnak információkat. A NATO-szövetségesek közös hírszerzési és célzási képességeket is fejlesztenek a közös hadszíntéren, ami valószínűleg fontos tanulságokkal szolgál majd az Indo-csendes-óceáni térség hasonló kezdeményezései számára. Végezetül a NATO megkezdte a kiberhadviselés elleni küzdelmet: átfogó kibervédelmi politikát jelentett be, kibervédelmi gyorsreagálású csoportokat alakított, és Észtországban kibervédelmi kiválósági központot hozott létre a hírszerzési információk megosztása, a kibervédelemre vonatkozó közös tervek és normák kidolgozása, valamint a közös kiképzés és gyakorlatok végrehajtása érdekében − írja az elemző.
A NATO által Washington számára kínált előnyök tehát nem korlátozódnak Európára. Sőt egyre világosabbá válik, hogy az Indo-csendes-óceáni térségben bekövetkező összecsapás esetén az Egyesült Államok a NATO segítségét kérné. Bár gyakran feltételezték, hogy a szövetség máshol csak szemlélője lenne a háborúknak, egy Kínával való nagyobb konfliktus megkérdőjelezi ezeket a feltételezéseket. Amint azt olyan védelmi szakértők, mint Jeffrey Engstrom, Mark Cozad és Tim Heath leírták, a kínai katonai doktrína az ellenség katonai, társadalmi és politikai rendszere elleni bénító csapásokat követel meg a háború kezdetén. Az ilyen támadások akár az Egyesült Államok kontinentális területére is kiterjedhetnek, ami legalábbis elméletileg alapot adna a NATO vezetőinek arra, hogy az 5. cikkelyre hivatkozzanak, és a szövetség többi tagját Washington segítségére kötelezzék. Valóban van precedens egy ilyen kérésre: A NATO az Egyesült Államok elleni 9/11-es támadások után hivatkozott az 5. cikkre.
Az Európával való szoros koordináció szintén kulcsfontosságú az Egyesült Államok azon erőfeszítései szempontjából, amelyekkel Kína a nemzetközi rendszer normáinak, szabályainak és intézményeinek uralmára irányuló kampányával szemben kíván fellépni.
Az Egyesült Államok egyedül nem képes erre. Az európai támogatás számos újonnan felmerülő kérdésben − az éghajlati és kiberfenyegetésektől kezdve a mesterséges intelligenciáig − alapvető fontosságú lesz annak biztosításához, hogy ezeket a normákat ne olyan módon határozzák meg, amely aláássa a közös érdekeket. Igaz, az együttműködés bizonyos szintje akkor is folytatódna, ha az Egyesült Államok kilépne a szövetségből. De a sérült presztízs, az elhagyatottság érzése és a politikai visszahatás, amely akkor törne ki, ha Washington úgy érzékelné, hogy Európát elszakítja, még inkább elszánttá tenné a kiábrándult európai kormányokat arra, hogy az amerikai céloktól független utat válasszanak. Végül mások is figyelni fogják az Egyesült Államok Európától való elszakadását, és levonják a saját következtetéseiket. Washington aligha számíthat arra, hogy az Indo-csendes-óceáni kormányok egy olyan nemzetbe vetik bizalmukat, amely megszegte a leghűségesebb szövetségeseivel szemben vállalt kötelezettségeit. Peking kételkedne abban, hogy az Európát elhagyó Egyesült Államok valóban betartja-e a Tajvan védelmére tett ígéretét.
Lábon lőnék magukat
A kutató szerint az Egyesült Államok Európából való kivonulására vonatkozó javaslat félreérti a jelenlegi stratégiai pillanatot. A második világháború óta az Egyesült Államok a kölcsönös előnyökkel járó közös rend támogatójaként érvel nemzetközi szerepe mellett. Miután két évtizede fenyegetik az Egyesült Államok helyzetét − Iraktól a pénzügyi válságig, az Amerika az első elvtől Afganisztánig −, az ukrajnai orosz agresszióra adott válaszlépések összehangolása megerősítette az amerikai vezető szerep értékét.
Az Egyesült Államok európai kötelezettségvállalásainak megvonása vagy akár csak jelentős leépítése lerombolná ennek a felhalmozott legitimitásnak a nagy részét. Ez megerősítené azt a borús képet, amelyet Kína és Oroszország most az Egyesült Államokról fest, amely könyörtelenül önző és tranzakciós célokat követ, és súlyosan aláásná az Egyesült Államok azon fáradságos kísérleteit, hogy olyan hírnevet szerezzen, mint az a ritka nagyhatalom, amely a csupasz ambíciók mellett mást is kínál a világnak.
Az ország legfőbb versenyelőnye a Kínával folytatott versenyben a barátok és szövetségesek domináns globális hálózata.”
Címlap fotó: Michael Müller / Getty Images
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
