Nagy István 
A magyar katona dolga lesz, hogy „jól felfegyverezve, jól kiképezve, bátran és elszántan, ahogy a magyar történelem során mindig, ismét helytálljunk és megvédjük a hazánkat” – mondta Szalay-Bobrovniczky miniszter úr a Konzervatív Politikai Akció Konferencián (CPAC).
Nem akarok ünneprontó lenni, de a mindig szó enyhén szólva is túlzás. A 20. században mikor védtük meg a hazát? Az első világháború „hazavédelme” Trianonban ért véget. 1919-ben a nyugat megakadályozta, hogy a Tanácsköztársaság hadserege védje meg a hazát a románok és csehszlovákok ellen. Horthy Nemzeti Hadserege pedig inkább a kommunistákat akasztotta a Dunántúlon, mintsem, hogy a külső ellenség ellen forduljon.
1944-ben a barátok, a németek ellen kellett volna megvédeni a hazát, de a „magyar katona” nem akadályozta meg sem az ország megszállását, sem a nyilaspuccsot. A szovjet hadsereg ellen még a németekkel együtt is tehetetlenek voltunk.
De ki ma az ellenség? A szocializmus idején világos volt. Az ellenség a NATO. Mivel a déli hadászati irányhoz tartoztunk, arra készültünk, hogy az olaszokkal kell megütközni. Ebből a szempontból jobb lenne, ha a honvédelmi miniszter úr a szocializmus időszakában nem „egy gonosz és ostoba társadalomkísérletet” látna, hanem olyan évtizedeket, amikor a magyar katonának nem kellett háborúba menni.
De most ki az ellenség? A NATO mai felfogása szerint Oroszország és Kína. Mindkettő olyan „ellenség”, akivel nincs közös határunk, nincs területi követelésünk, és általában kétoldalú alapon nincs velük bajunk. Miért támadna meg bennünket akár Oroszország, akár Kína?
A fenyegető tényezők közé szokták sorolni a terrorizmust és a migrációt is. Nos, megnyugtató, hogy Magyarország nem tartozik a nemzetközi terrorizmus kedvenc célpontjai közé. Az illegális migráció tényleg komoly veszély, mivel mögé felzárkózhat sok minden rossz, a szervezett bűnözéstől kezdve a fegyveres konfliktusig. A migráció elleni harc azonban nem a katona dolga, és még csak nem is rendőré. Speciálisan kiképzett határőr kellene. A Határőrség azonban a rendszerváltás áldozata lett. Az pedig nagy kérdés, hogy a most sebtében felállított határvadászokból lesz-e valaha határőrség.
Történelmi tapasztalatunk azt mutatja, hogy bajunk leginkább szomszédjainkkal lehet. 1919-ben román csapatok szállták meg Budapestet. 1944-ben is jöttek a románok, igaz, akkor felszabadítónak öltözve. Lehet, hogy most is a románok ellen kell majd „megvédeni a hazát”?
Ki jöhet még? Mostanság sokfelé suttognak arról, hogy jöhetnek az amerikaiak, ha sokáig kötjük az ebet a karóhoz és nem szállunk be az ukrán háborúba. Jöhetnek? Jöhetnek! Sőt, már az előőrseik már itt is vannak!
Ha az amerikaiak „védelem alá helyezik” a stratégiai pontjainkat, ha nyomást gyakorolnak egy nekik tetsző kormány hatalomra juttatása érdekében, megvédi-e a magyar Honvédség a hazát?
Lehet persze, hogy a toborzás, a hazafias kampányok mögött egészen más áll. Például az, hogy az ország vezetése a hadiipari termelésben látja a gazdasági válságból való menekülés egyik pillérét. Jelentős állami beruházásokat állítottak le, de a hadipari üzemek gombamód szaporodnak. A GDP 2 százaléka megy katonai célokra, és ki tudja, hogy mennyi pénz megy még egyéb csatornákon. Ezek állami pénzek, mondhatni, a mi pénzünk. A néppel el kell hitetni, hogy a haza védelme áldozatokat követel.
Az ügy már tavaly gyanús volt, amikor az új kormányban megjelentek a nagytőke képviselői, köztük a mostani honvédelmi miniszter. Ő szeret katonásdit játszani, de nem katona, hanem tőkés üzletember.
Tessék végre észrevenni, hogy a háborúkat a tőke pénzéhsége szüli. Az ukrajnai háború is azért van, mert a pénzügyi tőke nem lát más lehetőséget Amerika világuralmának fenntartására, mint az ellenfelek totális megsemmisítését. Az amerikaiak és az ukránok győzelme eltörölné a nemzetek függetlenségét. Az oroszok győzelme nem teremtene szocializmust, de kiegyensúlyozottabbá tenné a független nemzetek egymás melletti létezését.
„Magyarország nem hagyja magát belesodorni a háborúba.” Ezt halljuk minden nap. Ez arra utal, hogy a magyar vezetés nem akar hadat üzenni senkinek. Ez üdvözölendő, támogatandó.
A kapitalizmus, és annak intézményei, a NATO és az EU a tőke pénzéhsége miatt a háború felé sodornak bennünket. A magyar vezetés pedig nem tud, vagy nem akar kitérni a nyomás elől.
Miért kellett igent mondani a finnek NATO-tagságára, mikor tudtuk, hogy a NATO bővítése olaj a tűzre? Miért kell részt venni az ukránok támogatását irányító ramsteini fórumon, és miért kell ezt eltitkolni a magyar nép előtt? Miért kell ukrán katonai egészségügyi személyzetet képezni Magyarországon? Miért kell mindennap agresszornak nyilvánítani az oroszokat? Miért?
Fel kell tennünk a kérdést, ami eldöntheti sorsunkat, jövőnket: Képes-e a magyar vezetés nemet mondani, lesz-e ereje ellenállni az amerikai nyomásnak? Képes-e, akar-e a magyar vezetés a társadalomra, a békét akaró tömegekre támaszkodni? Akarja-e megvédeni a hazát?
About the Author
Kós Zoltán 
