szerkeszto 
„Soha nem állt közelebb az emberiség egy totális atomháborúhoz, mint 1962 októberében, amikor Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár lopva atomrakétákat telepített Kubában. Ez volt a hidegháború legfeszültebb időszaka. Egy évvel korábban húzták fel a berlini falat, mindent áthatott a kölcsönös bizalmatlanság, az USA és a Szovjetunió pedig, mint két dörzsölt pókerjátékos, egymás rezdüléseit, mozdulatait, húzásait figyelte árgus szemmel vagy teljes titokban.
Az amerikai játékos a nemrégen hivatalba lépett John Fitzgerald Kennedy elnök volt, aki elődjétől, Dwight D. Eisenhowertől az 1961. áprilisi kubai invázió kudarcát örökölte, amikor CIA által kiképzett Castro-ellenes csapatok szálltak partra a Disznó-öbölben (Playa Girón), hogy megdöntsék az egyre szovjetbarátabb kubai kormányt. Az akció azonban teljesen csődöt mondott, Castro katonái 60 órán belül leverték a támadást.
A kínos fiaskón felbátorodva (hivatalosan „Kuba védelmére”) hozta merész (vagy inkább őrült?) döntését a szovjet főtitkár, és kezdte kiépíteni a nukleáris robbanófejekkel ellátott támadó rakéták bázisait Kuba északi részén, nem egészen 150 kilométerre Florida partjaitól. Hazárdjátékot játszott, de úgy gondolta, hogy most jött el az idő, hogy erősítse a Szovjetunió pozícióit a fiatal és tapasztalatlan amerikai elnökkel szemben.
Fújni kezdett a III. világháború előszele
Csakhogy a titok hamar lelepleződött. Az amerikai hadsereg már szeptemberben gyanakodott, U–2 kémrepülőgépei 1962. október 14-én készített légi felvételein pedig már egyértelműen kivehetőek voltak az épülő és már elkészült rakétabázisok. Kennedy két tűz közé került:
vagy a kubai légicsapást sürgető tanácsadóira, vagy pedig a tengeri blokádot javasló szakértőkre hallgat.
Sokat nem vacillálhatott, a fenyegetés közvetlen és életveszélyes volt, hiszen bármikor elindíthatták az atomtölteteket. Végül Kuba blokádját, pontosabban a karanténba (vesztegzárba) helyezését választotta, és az amerikai haditengerészet 500 kilométeres sugárban felsorakozott Kuba keleti vizein, hogy megállítsanak és átvizsgáljanak minden arra tartó kereskedelmi és teherhajót.
Forró napok és hetek következtek. Kennedy tévébeszédben szólt az amerikaiakhoz, kendőzetlenül elmondta, milyen feszült helyzettel kell szembenézniük, és a krízis egyetlen megoldásaként a rakéták azonnali visszavonását követelte. Gondosan vigyázott arra, nehogy pánikot keltsen,
ennek ellenére a világsajtó címlapjain már a küszöbön álló III. világháború esélyeit latolgatták.
Joggal, az USA és a Szovjetunió ugyanis teljes készültségbe helyezte hadseregeit, ahogyan a Varsói Szerződés országai, köztük Magyarország is.
Fényt gyújtottak a polipok…
Bonyolult és sok lehetséges kimenetet magában hordozó konfliktus volt ez a javából, és benne volt a pakliban a legrosszabb végkifejlet, az atomháború is. Így gondolta ezt Gregory Bateson (1904–1980) angol–amerikai, viselkedéstudományokkal foglalkozó antropológus, biológus, társadalomtudós és pszichológus (mondhatni, multidiszciplináris tudós), aki akkoriban már nem őseredeti életet élő törzseket tanulmányozott Új-Guineában és Balin, hanem a polipok viselkedését figyelte megszállottan. A nyolckarúak meglepő konfliktuskezelése pedig váratlan ötletet adott neki ahhoz, hogyan lehetne mindenki számára kedvezően megoldani a kubai rakétakrízishez hasonló éles konfliktusokat.
Régóta járta Kalifornia tengerpartjait, és tudta jól,
hogy ezek a kimagaslóan intelligens állatok magányosságukról híresek.
A nőstények gondozzák ugyan valamennyire petéiket, de a legtöbb állattól eltérően hiányzik belőlük a hosszabb anyai gondoskodás ösztöne. Pont ezért nem értette, hogyan tűri meg egymást két (egymással semmiféle rokonságban nem lévő) polip a sziklák alatt megbújva, ahogyan azt sokszor tapasztalta. Az, hogy notóriusan magányos létük ellenére mégis hajlandóak elviselni egymás közelségét, számára egy teljesen új megközelítéssel, a nemzetek közötti toleráns kapcsolatok metaforájával ért fel.
…amikor játszmáztak a társbérletben
Kísérletezni kezdett, méghozzá úgy, hogy két polipot egyetlen akváriumban tartott, és figyelt. Rögtön látszott, hogy csak ritkán alakult felhőtlenül a szomszédság. Legtöbbször az egyik polip kitartóan, néha halálosan zaklatta az újonnan érkező társbérlőt. Ha azonban egyszerre, egy időben vezették be őket új tartálylakásukba, több polippár is képes volt békésen egymás mellett élni. Batesont pedig éppen ezek a különös esetek érdekelték.
Általában kisebb csatákkal kezdődött a kényszerű „összecsiszolódás”, de inkább csak kóstolgatták, tesztelték egymást, egyik polip sem sérült meg súlyosan.
A nagyobb polip például ellopta a kisebbiktől az élelmét, és kiűzte a búvóhelyről. Egy idő után azonban a kisebb is óvatosan közeledni kezdett a nagyobbhoz. Veszélyes lépés az ilyesmi az állatvilágban, de a polipoknál működött: a nagyobbik visszavonult.
Bateson szerint ez a koreográfia, cselekvési sorrend alapozta meg kettejük között a bizalmat.
Először az erősebb polip megmutatta az erejét (provokált), aztán a gyengébb mutatta meg a sebezhetőségét azzal, hogy a provokáció dacára mégis közeledett. Végül beállt egy egyensúlyi helyzet, az erősebb fél visszafogta magát, és tartózkodott attól, hogy kárt tegyen a sérülékenyebb polipban, mintha azt mutatta volna, hogy „bánthatnálak, de nem foglak”.
Ettől a ponttól kezdve a két polip harc nélkül együtt tudott élni, tartósan egymás közelében tartózkodtak, néha még meg is érintették egymást. Bateson pedig azon gondolkodott, hogy a nemzetközi kapcsolatokban miként lehetne használni ezeket a békére törekvő kommunikációs formákat.
Ezt Kennedynek is tudnia kell
Ezekkel a megfigyelésekkel és felismerésekkel felvértezve a kubai rakétaválság utolsó és legfeszültebb napjaiban (1962 októberének végén) Bateson egy különleges levelet írt, hogy felhívja a Kennedy-kormányzat figyelmét a nemzetközi nukleáris válság és a polipok viselkedése közötti párhuzamokra. A levelet kollégájának és mentorának, a Kennedy-adminisztrációban dolgozó Warren McCullochnak írta, akiről Bateson úgy gondolta, hogy ötleteit eljuttathatja a Kennedy-kormányzat politikai döntéshozóihoz.
A kubai rakétaválság a levél megírását követő néhány napon belül megoldódott, így kevés idő állt rendelkezésre a lobbizáshoz, azonban
a krízis alatt több, figyelemre méltó polipos párhuzam is történt.
Nem lehet ugyan eldönteni, hogy a konfliktusban melyik fél volt a kisebbik vagy a nagyobbik „polip”, de az biztos, hogy Hruscsov egy vaskos provokációval indított a támadó rakétafegyverek telepítésével, mire Kennedy nem kevésbé kihívó válasszal vágott vissza: Kuba karanténjával. Ám a vesztegzár csak a fegyvereket blokkolta, és sokkal békésebb lépés volt, mint ha lebombázták volna a rakétatelepeket, ahogyan a tábornokok és sok tanácsadója javasolta.
De még a szolidabb karantén is meglehetősen rizikós húzás volt, hiszen senki sem tudta, mit lépnek a szovjetek, akik a tengeri zárral dacolva akár le is szállíthatták volna rakétáikat Kubába. Ám nem így történt, 16, rakétákkal és más fegyverekkel, hadianyagokkal teli szovjet hajó megállt, majd visszafordult, mielőtt találkozhattak volna az amerikai hadihajókkal.
Hruscsov tehát visszafogta magát.
1962 októberének utolsó napjaiban végül mindkét oldal engedett, Hruscsov beleegyezett, hogy kivonja rakétáit Kubából, cserébe Kennedy ígéretet tett, hogy nem támad a szigetországra. Emellett a nyilvánosság teljes kizárásával, titokban abba is belement, hogy az USA is kivonja támadó rakétáit Törökországból. A tűzforró krízis tehát jól sült el, és akárcsak két polip egy tartályban, a szemben álló felek bizalmat szereztek, amely lehetővé tette az együttélésüket.
Rövidesen meg is született a „békés egymás mellett élés” milliószor hangoztatott fordulata, méghozzá a szovjetek dobták be a hidegháborús retorikába és kánonba. De nem a Szovjetunió és a kommunista/szocialista béketábor mély óhaja vagy a polipok relációs kommunikációja előtti tisztelgés hívta életre a szlogent, hanem az, hogy Nyikita Hruscsov belátta,
az Egyesült Államokban és más nyugati országokban belátható időn belül nem fog kitörni semmiféle kommunista forradalom,
és nem kell attól sem tartani, hogy a szovjet blokk szocialista országait (köztük Magyarországot) a Nyugat létében fenyegetné. Ezért mindenkinek az a legjobb, ha többé-kevésbé, de békében élnek. Egymás mellett.
Azt viszont már nem látta előre, hogy a kényszerű társbérletek általában csak időlegesen maradnak fenn, és ahogy az egyik fél potenciálja, ereje megváltozik, azonnal felbomlik a kényes egyensúly, és máris új játszma kezdődik el. Ahogyan ez történt 1989-ben is, amikor a gazdaságilag padlóra került szovjet blokk pár év alatt összedőlt. Az első dominót pedig Magyarország lökte fel.”
Címlap fotó: © Fotó Alexis Rosenfeld / Getty Images Hungary
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
