Thomas Piketty könyvei ismertek Magyarországon is, legalábbis szakmai körökben. Ne riasszon el senkit az, hogy „A tőke 21. században” című alapművének magyar fordítását már akciós áron szállítják a webáruházak. Tény, hogy nem kapkodták szét, de ettől még érdemes belelapozni. A jó hatszázoldalas mű persze nem a reggeli kávé mellé való, de nem is annak szánták.
Kevésbé ismert másik nagy műve, „A tőke és az ideológia”, aminek egyelőre még talán nincs is magyar fordítása. Aki nem olvasta volna egyiket se, most megkönnyebbülhet. Nem kell átrágnia magát 1200-1300 oldalon, elég elolvasni a harmadik kötetet, amelynek 264 oldala igazán pihentető. A szerző maga is azt mondja, hogy ez a könyv lényegében összefoglalja az előző kettőt. Így aztán pláne megéri elolvasni!
Az új könyv „Az egyenlőség rövid története” címet viseli. Magyarul még ez sincs, de talán segít egy kicsit a mi szerény recenziónk. A könyv német kiadását vettük alapul.
Thomas Piketty, mint tudja a kedves olvasó, francia közgazdász. 51 éves, de első nagy kötete már 42 éves korára világismertséget szerzett neki. Hogy miért fordították le az első könyvet szinte a világ minden nyelvére? Miért övezi azóta is megkülönböztetett figyelem? Miért állnak mögé a világ pénzes kiadói és nem kevésbé pénzes think tankjei, azaz agytrösztjei?
Nos, a válasz egyszerű, bár a szerző bizonyára nem értene vele egyet. Thomas Piketty arra vállalkozott, hogy nagy tudományos bázis, milliónyi grafikon, táblázat, idézet felvonultatásával bizonyítsa, hogy a kapitalizmus ugyan igazságtalan, sőt rossz, de semmi szükség osztályharcra meg hasonlókra, mert a kapitalizmus hibái kijavíthatóak.
Mit ajánl nekünk Thomas Piketty új kötetében? „Ebben a könyvben egy demokratikus, föderális, decentralizált és részvételi alapon működő, ökológiai és multikulturális szocializmus lehetőségét fejtettem ki.”
Ne ijedjenek meg a bonyolult mondattól, azonnal jön a magyarázat. A Piketty által felvázolt rendszer „kiterjeszti a szociális államot és a progresszív adózást, a hatalmat megosztja a vállalatok között, jóváteszi a gyarmatosítás bűneit, küzd a diszkrimináció ellen, egyenlőséget teremt az oktatás terén és a CO2 felhasználásban, a szociális ellátást leválasztja a piacról, mindenki számára garanciát ad munkavállalásra, drasztikusan leépíti a pénzügyi egyenlőtlenségeket, olyan választási rendszerre és médiarendszerre épül, amely kitépi magát a pénz uralmából.”
Ilyenkor szívesen felkiáltanánk: hol ez ország, oda megyünk lakni! Ilyen ország, mondanunk sem kell, egyelőre csak a szerző elképzeléseiben létezik, bár kétségkívül egyes megoldásai nagyon jól ismertek. A liberális és szociáldemokrata körökből rendszeresen jönnek ilyen ötletek.
Ha mégis keresgélni kezdenének a ma létező országok között, Thomas Piketty azonnal lebeszéli Önöket Kínáról. A Kínai Népköztársaság még eszükbe se jusson! Hogy miért? Nos, azért, mert a szerző szerint Kína nem szocialista ország, hanem egy „tökéletes digitális diktatúra.”
A kínai szocializmussal szembeni egyik fő érve az, hogy az úgynevezett állami tulajdon a hetvenes évek 70 százalékáról mára 30 százalékra csökkent.
Ez valóban igaz. Csakhogy Piketty figyelmen kívül hagyja, hogy az állami, magán és külföldi tulajdonformák különböző kombinációiból olyan tulajdonformák jönnek létre, amelyeket az európai szocialista országok nem ismertek. Ezek új konstrukciók, és a jelek szerint alkalmasak a többségi társadalmi érdekérvényesítésére.
Piketty is tudja, hogy Kínában „népi-demokratikus diktatúra” van, ahol a hatalom a népé. A végrehajtás szervezése, irányítása a Kínai Kommunista Párt (KKP) kezében van. A párt vezető szerepének azonban nem az a lényege, amit Piketty gondol. A KKP a vezető szerepét nem a lakosság állítólagos megfigyelésével éri el.
A kínai politikai rendszer lényege az, hogy a parlamentben nem hivatásos honatyák és honanyák ülnek. A kínai képviselők dolgozó emberek, munkások, alkalmazottak, mérnökök. Őket a dolgozók választják, és a dolgozók ellenőrizhetik a munkájukat. A KKP vezető szerepe nem az erőszakra épül, hanem arra, hogy képes a társadalom egészének érdekében meghatározni a társadalom, a gazdaság fejlődésének fő arányait és irányait.
Az igaz, amit Piketty ír, hogy milliárdosok is beléphetnek a kormányzó pártba. De a milliárdosok nem viselhetnek funkciót a pártban, és nem szólhatnak bele a párt politikájába. A gazdaság és a politika esetleges összefonódását, a korrupció minden formáját pedig kőkemény törvényekkel és rendkívül szigorú végrehajtással akadályozzák meg.
Na, de térjünk vissza a Piketty-féle szocializmushoz! Az egyik nagy ötlet a decentralizálás. A szerző kimutatja, hogy Európa fele lakosságának gyakorlatilag nincs semmije. A lakosság leggazdagabb 10 százaléka birtokolja a vagyon közel 60 százalékát. A lakosság középrétegét kitevő 40 százalék kezében a vagyon 30-38 százaléka van.
Piketty megoldása leegyszerűsítve a következő. Adjunk viszonylag nagy és növekvő minimáljövedelmet a legszegényebbeknek, középosztályosítsuk a szegények egy részét, a gazdagok és leggazdagabbak további gazdagodását pedig különböző adókkal fékezzük. Ha ezt tesszük, 25 éven belül megváltoznak az arányok. A középosztály megerősödik, a leggazdagabbak és a legszegényebbek aránya csökken. Létrejöhet egy olyan társadalom, ahol mindenkinek van legalább 120 ezer eurós megtakarítása, vagyona.
Piketty szerint e cél eléréséhez többféle eszköz áll rendelkezésre. Garantálni kell mindenki számára a munka lehetőségét. Garantált alapjövedelmet kell bevezetni. De ez még Piketty szerint sem elég a társadalmi egyenlőtlenség felszámolásához. Szociális állam kell, amely ingyenes oktatást és ingyenes egészségügyi ellátást ad, széles jogokat kell adni a szakszervezeteknek.
A gazdagok megadóztatására is vannak ötletei. Növekvő mértékben kell megadóztatni a nagy jövedelmeket, komoly adót kell kivetni az örökösödésre. Új elemként évenkénti vagyonadót is be kell vezetni.
Érdekes módon Piketty maga is elismeri, hogy az ezek az intézkedések önmagukban nem számolják fel a kapitalizmust. Ennek ellenére el akarja hitetni velünk, hogy ez már szinte majdnem szocializmus.
Még inkább kilóg a lóláb, amikor a megálmodott új világ irányításáról beszél. A globalizált világot a transznacionális demokráciának kell irányítania. Szerinte az eddigi kereskedelmi és pénzügyi szerződéseket, amelyekre a globalizáció épül, le kell cserélni, és olyan szerződések kellenek, amelyek az emberiség közös fejlődését, a környezet és a klíma védelmét szolgálják. Egy nagy transznacionális világparlament dönthetne a multinacionális cégek megadóztatásáról, a biodiverzitásról, a széndioxid kibocsájtás elosztásáról. A demokrácia őrei a polgárok civilszervezetei lennének, amelyek sok kérdésben vétójoggal rendelkeznének és ellenőriznék a demokrácia működését.
Mi tagadás, hallottunk már ezekről az ötletekről. A demokratikus szocializmus eszméjének mi, magyarok még be is dőltünk a nyolcvanas években. Elhitték sokan, hogy szocializmus igazából nem nálunk volt, hanem Svédországban, ahol sokat költöttek a munkanélküliekre, a családokra, s mindenfelé szabadság érvényesült.
Senki sem mondta a rendszerváltók közül, hogy itt kapitalizmus lesz. Elhitették, hogy a szocializmus marad, csak átvesszük azt, ami a kapitalizmusban jónak tűnik. Ezt a mixet elnevezték demokratikus (emberarcú) szocializmusnak.
Hamarosan kiderült, hogy a demokratikus szocializmus az nem más, mint kapitalizmus, némi édes mázzal leöntve. A rendszerváltás azt jelentette, hogy a termelőeszközöket, a gyárakat, bankokat privatizálták, azaz magántulajdonba vették. A politikai hatalom a tőkésosztály kezébe került. A hatalom intézményeit a bíróságoktól kezdve a hadseregen át a médiáig a tőkés rend védelmének szolgálatába állították.
Ma már azt is tudjuk, hogy a tőkét lehet korlátozni. A tőkét mindig a hatalom korlátozhatja, alapvetően két esetben. Van, amikor a tőkés kormány rájön arra, hogy jobb megelőzni a bajt, jobb adni az embereknek, mielőtt még az emberek kimennek az utcára. Jelenleg, az Orbán-kormány országlása idején ez a modell a jellemző.
A tőkéskormány korlátozhatja a tőkét akkor is, ha a tömegek kényszerítik erre. Nyugaton a szakszervezeti nyomás jóval erősebb, és ezt a kormányok tiszteletben tartják. Belgiumban évente egyszer van egy általános sztrájk, amikor minden leáll. Felmérik a lehetséges következményeket és megegyeznek a követelések részleges teljesítéséről.
Akármilyen ok miatt is korlátozzák a tőkét, tudni kell az alábbiakat:
A tőkés kormány valójában nem károsítja meg a tőkést, csak jövedelem-átcsoportosítást hajt végre. Most adót vet ki a tőkére, abból pénzeli a szociális többletkiadást, majd az inflációval, a lakosság megadóztatásával visszaveszi ezeket a pénzeket és visszajuttatja a tőkének.
A tőkés kormányok intézkedései nem változtatják meg a lényeget. A gyár, a bank és minden más magántulajdonban marad. A magántulajdon rendszerét pedig védi az állam, a jog, a rendőrség, a média.
A szocializmus lényege nem az, hogy több fizetést, jobb életet adnak a dolgozóknak. A gazdag tőkésrendszerek ma is képesek többet adni az embereknek, és időnként adnak is, minden csak pénz kérdése.
A szocializmus lényege az, hogy a tőkés magántulajdont a társadalom saját kezébe veszi. A társadalom tulajdonában lévő üzemek, intézmények nem azt termelik, nem azt teszik, ami profitot termel a tőkésnek, hanem amire az embereknek szükségük van.
Annak érdekében, hogy ez megvalósuljon, a tőkésállamot meg kell szüntetni, és helyébe népi-dolgozói államot kell teremteni, ami a nép érdekeit szolgálja. A szocializmus lényegét az adja, hogy a hatalom a dolgozók, a nép kezében van, és ezt a hatalmat a társadalom folyamatos fejlesztésére, az emberek életének javítására használja.
Mondhatják, tisztelt olvasók, hogy mindez szép, csak nem aktuális és nem is reális. De tévednek, bizony tévednek!
Piketty úr nem írna újabb és újabb könyveket, nem bizonygatná folyamatosan, hogy a kapitalizmus minden hibája kijavítható, az egyenlőtlenségek kiegyenesíthetőek, ha nem tudná, hogy a mai kapitalizmus irtózatos válságban van.
Egyre többen beszélnek a tőkés rendszer hibáiról, de ők nem kommunisták, még csak nem is marxisták, de szeretik felvenni a neomarxizmus hamis és félrevezető jelszavait.
És egyre többen vélik úgy, hogy a kapitalizmust le kell váltani. Ha ezek az erők megerősödnek, ha forradalmi helyzet jön létre, a kapitalizmusnak vége.
Piketty ezért mondja azt, hogy eddig a kapitalizmus különböző modelljei közötti küzdelem jellemezte a világot. Most viszont beköszönt a különböző szocializmusmodellek közötti harc időszaka. Nem! Most a szocializmus és a kapitalizmus közötti harc újabb szakasza kezdődik, talán nem a végső, de mindenképpen sikerrel kecsegtető szakasza.
