Kós Zoltán 
Afrikai árvák között, egy démoni világban hirdeti az evangéliumot
„Kevezsda Szilvia afrikai misszionárius tartott képes beszámolót munkájáról a kaposmérői református gyülekezetben az elmúlt napokban. A Molnár Mária Alapítvány munkatársa évek óta segíti és tanítja a Malawiban élő árva és félárva gyerekeket.
– Egy misszionáriusnak mi a feladata, mit kell ehhez végeznie?
– Misszionárius mindenki lehet abban a környezetben, ahol él. Az én esetemben a külmisszióról beszélünk. Ez azt jelenti, hogy egy másik kultúrában, más emberek között szolgálok. Az evangéliumot hirdetem ugyanúgy, mintha otthon tenném a szomszédban, a családban, a gyülekezetben. A külmisszióhoz hozzátartozik az is, hogy megismerjük a célország kultúráját. Mindenképpen Isten segítségével, az ő erejéből tudjuk végezni a munkánkat.
– Említette, hogy mindenki lehet misszionárius. Önt mikor hívta el a Jóisten erre a feladatra?
– Bibliaiskolába jártam Németországba három évig. Ott minden hétfőn volt egy alkalom, amikor külföldön szolgáló misszionáriusokat hívtak meg, akik beszámolót tartottak a munkájukról. Egy idő után Isten arra késztette a szívemet, hogy legyek én is külmissziói munkatárs. De valahogy akkor még nem éreztem magamat készen erre, ezért először a belmisszióban, az Élet Szava Alapítványnál tevékenykedtem itt Magyarországon öt évig. Utána három évig Csehországban dolgoztam, majd önkénteskedtem Kenyában, és utána eljutottam Malawiba, ahol most is szolgálok.
– Miért éppen Afrikába ment? Választotta a helyszínt, vagy oda küldték?
– Egy folyóiratban olvastam arról, hogy némettanárokat keresnek Kenyába. Ez az állás végül meghiúsult, nem abba az iskolába mentem el tanítani, hanem egy bébiotthonba kerültem, ahol hátrányos helyzetű gyermekekkel foglalkoztunk születésüktől egészen hatéves korukig. Gyakorlati munkát végeztünk, játszottunk velük, etettük és angolul tanítottuk őket, én még vasárnapi iskolát is tartottam nekik. Ez önkéntesség volt. Sajnos munkavízumot nem kaptam, úgyhogy kicsit elcsüggedtem, hogy vajon Isten tényleg ott akar-e látni engem Kenyában. Utána sokat imádkoztam és vártam, melyik afrikai országba szólít el az Úr. Egyik barátnőm hívta fel a figyelmemet arra, hogy van a Liebenzelli Misszió Németországban, vegyem fel velük a kapcsolatot, hátha általuk kikerülök Afrikába. Közben kiderült, hogy a Liebenzelli Missziónak van egy magyar ága, a Molnár Mária Alapítvány. Rajtuk keresztül jutottam el Malawiba.
– Mióta szolgál kint, hogyan néz ki egy küldetés?
– Először csak három hétre utaztam ki 2016-ban, hogy megnézzem a Liebenzelli Misszió szolgálatait. Nagyon pozitív élményekkel jöttem vissza és úgy döntöttem szeretnék kimenni. Volt egy rövid felkészítés, majd 2017 szeptemberében elkezdtem a szolgálatot. Az első két év nyelvtanulással telt, és megismertem az ottani kultúrát. A harmadik évben kezdtem el a teljes idejű szolgálatot egy gyermekközpontban, ahol az evangéliumot is hirdetjük és segítjük a hátrányos helyzetű, árva, félárva gyerekeket. Abban is támogatjuk őket, hogy nevelésben, oktatásban legyen részük. Fejlesszék a tehetségüket, szakmát szerezzenek, és egy napon önállóak lehessenek, hogy ne az alapítványtól és az adományoktól függjenek. Különféle klubjaink vannak, és foglalkozunk a speciális helyzetű gyerekekkel is, hogy elérjék azt a szintet, amivel vissza tudnak menni az állami iskolába.
– Korábban dolgozott magyar fiatalokkal? Össze tudja hasonlítani a két kontinens gyerekeit?
– Az afrikai gyerekeknek sokkal kevésbé vannak igényeik. Nem olyanok mint az európaiak, hogy minden körülöttük forog. Az ottani kultúrában, a hierarchiában a gyerek teljesen alul van. Sokszor meg is verik őket. Nem figyelnek oda rájuk, nem nevelik, nem fejlesztik őket. Sokszor leányanyák nevelik a gyerekeket, akik nagyon korán teherbe esnek. Igazából még ők is gyerekek, és semmi tudásuk nincsen arról, hogyan kellene felnevelni egy csecsemőt. Sok helyen nincsen apa, ezért az anyákra marad minden feladat. Vezetik a háztartást és dolgoznak a földeken. A fiatalok pedig csak úgy elvannak az utcán, sokszor iskolába sem járnak. Nem látják fontosnak az oktatást.
– Mi a legnehezebb ebben a szolgálatban?
– Az okkult háttér, a démoni világ és a varázslás, ami nehézzé teszi a munkánkat. Amikor a gyerekek elmennek két hét szünetre és visszajönnek, akkor nekünk újra el kell mondani nekik, hogy ebből a helyzetből, amiben élnek csak az Úr Jézus adhat szabadítást, és ha őt fogadják be a szívükbe, akkor van kiút. Sajnos sokszor visszaesnek. A keresztények is keverik a két dolgot. Eljárnak templomba, de elmennek a varázsdoktorhoz is. Ezért kell imádkoznunk értük, hogy meglássák, ez a két dolog nem működik együtt, Isten szemében ez nem tetsző.
Értékelik a szolgálatukat, tisztelik az afrikaiak, hogy lemondanak a jólétről
Malawiban elég jó a közbiztonság, ezért fényes nappal nem kell tartani attól, hogy ha valaki egyedül sétál, akkor baj éri. A misszionárius szerint azonban sötétedés után nem szabad kimenni egyedül az utcára, ezért este hat óra után a misszionáriusok a központi épületben tartózkodnak. Kevezsda Szilvia arról is beszélt, amikor meglátják őket a gyerekek, akkor gyakran kiabálják, hogy fehér ember. Ezt azonban nem rosszindulatból teszik, csak azért mert az európaiak különlegesek számukra. A misszionárius hozzátette, nagyon tisztelik őket a malawiak és a legtöbben értékelik azt, hogy lemondanak a jólétről azért, hogy közöttük szolgáljanak.”
Fotó: sonline.hu
Eredeti írás: MAROSI GÁBOR
About the Author
