Elveszítette a táskáját, a tökéletes munkáját, a legjobb barátját, a hitét, majd az édesanyját
szerkeszto 
„A legszomorúbb dalok képzeletbeli versenyén bizonyára olimpiai kvótát érne az Interior Space című Everything But The Girl-dal, amely a Fuse című új albumukon található. A felvétel szerint nemcsak a világ, de a saját fejünk is egy idegen hely, és csak az ad némi megnyugvást, hogy nem vérzünk. És igaz ugyan, hogy szabadok vagyunk, de mit ér mindez? – teszi fel a kérdést Tracey Thorn, a zenekar énekesnője. És persze fokozni mindent lehet, ezeket a gondolatokat is.
Szóval, az elbeszélő nem tudott sírni, de sosem tűnődött el azon, hogy miért. Még szerencse, hogy a 24 (!) év után visszatérő duó munkája alapvetően tánclemez, igaz, csak egy nagyon lassú koreográfiát tudnánk elképzelni hozzá. De nem kell táncolunk sem, akár úgy is felfogjuk a Fuse-t, mint afféle meditációt, amelyhez nem füstölőt gyújtjuk be, hanem fényűző art-popot.
Visszatérni érdemes
És persze a dalok DNS-ében van egy csipetnyi lounge-os jazzkoktél, olyasmi, amiből a zenekar a nyolcvanas évek elején érkezett, és van benne perzselő ambient, soul-pop, deep house, drum and bass, és az új albumon még mindaz, ami a tánczenében a kétezres években történt, amikor Tracey Thorn és Ben Watt duója a közös gyerekeiket nevelte.
A Fuse ott folytatja, ahol a Temperamentallal abbahagyták a közös kreatív munkát, a lemez stilisztikája nem tér el a megszokott hangzásuktól. Mintha 23 év után újra elővették volna az űrszemét feliratú, régi kábelekkel teli IKEA-s dobozból az özönvíz előtti laptopjukat, és rányitottak volna a félbehagyott munkák feliratú file-ra. Egyszerűen befejezték a dalokat, de nem tudták figyelmen kívül hagyni az elmúlt negyed század digitális effektjeit, Auto-Tune-manírjait.
Család ellen nincs orvosság
Negyed századdal ezelőtt a duó éppen visszautasította a U2 előzenekari ajánlatát, mert sokkal izgalmasabb kreatív kihívást találtak: családalapítással, három gyerek felnevelésével járó izgalmas feladatokat. Maguk sem gondolták, hogy egyszer még fantáziát látnak a zsibbasztó elekropopos downtempóban, az akusztikus minimálban, amit már csúcsra járattak a kilencvenes években.
De aztán 2021 márciusától dolgozni kezdtek a reunion albumon, amelynek az alapjait titokban rögzítettek az otthonukban. A Fuse szépenkidolgozott zenés történetekben meséli el, milyen túlélési technikákat ajánlanak a 2020-as évekre a mindennapi életünket dehumanizáló diskurzusokkal szemben.
És ehhez minden csak eszköz volt, a modern, indie popos hatású soul, a deep house, az atmoszférikus, filmzenés hatású, kecses zongoradarabok. És a legjobb az egészben, hogy ez az egész összhangban van azzal a világgal, ami az elmúlt évtizedekben jellemezte őket. A duó hatása megkerülhetetlen, mégis a produkcióik inkább afféle zenés jutalomfalatok.
Ugyanakkor olyanok, amelyek nagyon is inspirálók, lásd például Madonna esetét, aki a leginnovatívabb lemeze, az 1998-as Ray of Light idején bevallottan Everyting But The Girlt hallgatott. Hiába, a zenekar több mint negyvenéves katalógusából kiolvasható a finom popkulturális műveltség, amely a Thatcher-korszak kecses jazzy-popjától a dowtempós közérzeti kesergőkig terjed.
Gyászmunkák
Persze úgy, hogy mindebbe belefér a George Michaelt idéző Karaoke című dal popos gesztusa, és az albumot nyitó Nothing Left to Lose dubstep hangulatú zakatolása éppúgy, ahogy a Lost című gyászdal publikálása is, amelyben Tracey Thorn felsorolja, mi mindent veszített el. Elveszítette a táskáját, a legnagyobb ügyfelét, a tökéletes munkáját, a legjobb barátját, a hitét, majd az édesanyját.
Ben Watt az NME-nek elárulta, nem volt mestertervük, csak annyi, hogy valami modern hangzású anyaggal akarnak visszatérni, ami jól szól 2023-ban is, és hogy ebbe férjen bele némi játékosság és kísérletezés is. De belefért az olyan, Nick Cave-et is önvizsgálatra késztető belassult, zongorás áhítat, mint a már említett Interior Space.
Mindenki azt választ neveltetése és kedélyállapota szerint az albumról, amit akar. Ha éppen a világvégéhez keres háttérzenét, akkor megfelelő ajánlat lehet a Nothing Left To Lose, amelyben Thorn arról énekel, hogy csókolj meg, míg a világ elpusztul, csókolj meg, míg a zene szól. Persze, ha lehet, az armageddon helyett válasszuk inkább az Everything But The Girl kellemes zenéjét! „
Címlap fotó: Index.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
Nagy István