Még véletlenül se nézzék meg az új Napóleon-filmet! Borzalmas, felháborító, undorító! A moziknak vissza kellene adniuk a jegy árát!
Pedig sokat ígérő, nagyfilmként harangozták be. Ridley Scott amerikai rendező csinálta a Gladiátor című filmet, amely méltán lett Oscar-díjas. A Bor, mámor, Provence című filmre is szívesen emlékezik vissza mindenki.
A Napóleon viszont egy technikailag tökéletesen kivitelezett liberális mocsok. Aki szereti a csatajeleneteket, most kiélvezheti magát. Igaz, hogy aznapra könnyen elmehet az étvágya, ha végig nézi a lovak pusztulását, a felrobbant emberi maradványokat, a maguk teljes naturális valóságában.
De lehet, hogy manapság szex és erőszak nélkül nem lehet egy filmet eladni. A filmben mindkettőből van bőven. Napóleon, az európai és a világtörténelem egyik legnagyobb és legizgalmasabb egyénisége Scott filmjében egy szexőrült, aki minden idejét
Joséphine szoknyája körül, vagy a film szerint inkább szoknyája alatt töltené. Ebben a kategóriában is van bőven látnivaló, asztal alatt, ágyban, ruhában és ruha nélkül.
Szegény Joséphine a filmben már nem egy művelt arisztokrata asszony, aki a korzikai, tehát vidéki katonatisztet bevezeti a párizsi társaságba és a kultúra világába, hanem egy úri szajha. A valóságban Napóleon nem csak a testi örömökért imádta feleségét, hanem az intellektuális értékeiért is.
A világtörténelem egyik legnagyobb hadvezére a filmben egy műveletlen senki, akit az erőszak vágya hajt az egyik csatából a másikba. A híres csaták hadművészeti jelentősége eltörpül az állati és emberi hullahegyek látványa mellett. Ráadásul a film szerint Napóleon mai szóval élve háborús bűnös, aki százezrek haláláért felelős.
A film hemzseg a kitalációktól. Napóleon nem volt ott Marie Antoinette kivégzésén. Robespierre nem egy kövér gyilkos zsarnok, hanem egy sovány férfi, a francia forradalom egy meghatározó szakaszának emblematikus szereplője. Napóleon nem azért hagyja ott a hadseregét Egyiptomban, mert a felesége állítólag megcsalta, hanem látta, hogy távollétében a forradalom és maga Franciaország került veszélybe. I. Sándor orosz cár nyilvánvalóan nem mehetett el a Napóleon elvált feleségéhez, és nem csaphatta neki a szelet.
De ejtsünk szót a főszereplőről, a császárt játszó Joaquin Phoenixről is! Kiváló színész! A Gladiátorban ő volt a római császár, pazar játék volt! Most is jól játszik, de a szerep nem neki való. A film forgatásakor Phoenix 48 éves. A fiatal Bonaparte tábornok pedig 24 éves, de a császárrá való koronázásánál is csak 35 éves! A közel ötven éves színészt nem sikerült vissza fiatalítani, így innen kezdve minden mozdulata, minden gesztusa természetellenes és hamis. Egyébként is Napóleon szerepe jobban áll egy francia színésznek.
Karikatúra-figura lett I. Sándor orosz cár alakjából. Edouard Philipponnat 24 éves színész játssza az akkoriban harmincas éveit taposó cárt. Minden oroszok uralkodója, az 1815 utáni Európa egyik meghatározó alakja, aki megszerezte az orosz trónnak Lengyelország egy részét, Finnországot és Besszarábiát, a mai Moldáviát, inkább egy hajasbaba, mintsem történelemformáló államférfi.
Remekül alakítja Wellington herceg szerepét Rupert Everett. A britek felsőbbrendűségét testesíti meg, pökhendi, magabiztos, lenéző. Csakúgy, mint a mai amerikai és brit politikai élet egyik másik szereplője.
De kinek is szól ez a film? Sajnos, a fiataloknak. És a fiatalok mennek is a moziba. A történelmi valóságát kevesen ismerik közülük, nekik Napóleon az lesz a fejükben, akit a Scott-Phoenix-páros bemutat nekik. A liberális propaganda kiirtja történelmi értékeinket, megszakítja nemzedékek kulturális és szemléleti folyamatosságát. Meghamisítja a történelmi tényeket, és a valóságos történelem, sok-sok nemzedék közös történelme helyébe a képzelt világát helyezi. De ez a világ nem csak hazug, ez a világ nem is létezik.
És még valami! Az alkotói szabadság szép dolog, de kiterjedhet-e más nemzetek, adott esetben a francia nemzet hőseinek kifigurázására? Napóleon gyalázása és a Korán-égetés egyaránt a liberalizmus bűne, aminek véget kellene vetni.