„Az elmúlt hét jövőnket leginkább befolyásoló eseményének az Európai Tanács ülését, a brüsszeli csúcstalálkozót tekinthetjük. Orbán Viktor magyar miniszterelnök már előzetesen főszereplővé lépett elő, hiszen a tanácskozást megelőzően leszögezte, hogy Ukrajna csatlakozását az Európai Unióhoz napirendre sem szabad venni, mert Magyarország szerint keleti szomszédunk még nem felkészült a tárgyalások megindítására. Az uniós főváros politikai hangulatát jól mutatták a vele szemben megfogalmazott indulatos kritikák, illetve az, hogy az egyik ottani meghatározó portál a csúcs előtti néhány napban félszázszor említette meg a magyar kormányfő nevét a cikkeiben.
Ismert, hogy a várakozásokkal szemben a miniszterelnök nem akadályozta meg a csatlakozási tárgyalások megindítását, viszont az ellenvéleménye miatt nem született döntés az unió költségvetésének a módosításáról, a többek között Ukrajnának is szánt utólagos többletbefizetésekről. A csatlakozási tárgyalásokkal kapcsolatos állásfoglalás előtt a kormány első embere kiment a teremből, így lehetővé tette, hogy egyhangú döntés születhessen egy olyan ügyben, amivel ő nem értett egyet. Ezt a hazai baloldali pártok és sajtó az „erős ember elsomfordálásának”, a „vétóvitéz fakardocskájának”, a „csivavaként visszavonulónak”, illetve a kávézni kiküldött rosszfiúként értékelte. A jobboldali sajtó pedig az első zavarodottság után úgy ítélte meg, hogy a miniszterelnök szép csendben a „bizottság torkára fogta a kést”.
Én úgy látom, hogy hazánk miniszterelnöke józan döntést hozott, és a kiélezett helyzetben – az előzmények után – a legszerencsésebb megoldás született meg.
Miért gondolom így?
Először is szeretném leszögezni, hogy sokakkal együtt azon a véleményen vagyok, hogy Ukrajna jelen pillanatban nem alkalmas uniós csatlakozásra és nem felel meg a tárgyalások megkezdéséhez támasztott követelményeknek sem. Azonban – ahogy korábbi írásomban utaltam rá – keleti szomszédunkkal kapcsolatban nem ez most a fő kérdés. A legfontosabb érv mellettük bizony nem technikai-adminisztratív természetű, hanem politikai. Ez pedig úgy szól, hogy Oroszország azért támadta meg Ukrajnát – szerződéseket és nemzetközi jogot megszegve –, mert meg akarta akadályozni azt, hogy az ország szabad akaratából a Nyugathoz, Európához tartozzon. Az ukránok közel két éve a vérüket adják hazájuk védelméért és az európai közösséghez való tartozásért.
A Vlagyimir Putyin irányította nagyhatalom nem tudta nekik megbocsátani azt, hogy az ukránok az orosz függőségből szabadulni szerettek volna, és azt várták politikai vezetőiktől, hogy az Európai Unióba vezessék őket. (Ezért robbant ki 2014-ben felkelés az országban, nem pedig azért, mert a gonosz amerikaiak ármánykodtak. Ahogy hazánkban is azért tört ki a forradalom 1956-ban, mert a népnek elege lett a kommunista rezsimből, és nem pedig azért, mert az USA mesterkedett a háttérben. Igaz, ezt a hazugságot aztán 33 éven keresztül hallgathattuk a Kádár-rendszer propagandája által.)
Ennyi áldozat és szenvedés után nem lehet azt üzenni a Volodimir Zelenszkij vezette országnak, hogy igaz, szószegő módon megtámadtak benneteket és ti csak véditek a saját földeteket az életetek árán, de sajnos ennek ellenére azt kell mondanunk, hogy nem vagytok alkalmasak még arra sem, hogy tárgyalásokat kezdjünk veletek. Tehát Orbán Viktornak a technikai, jogi értékelésben igaza van: Ukrajna jelenleg nem alkalmas az uniós tagságra. De politikailag ebben a rendkívüli helyzetben nem lehet azt deklarálni, hogy az EU nem kezd még tárgyalásokat sem a kelet-európai országgal. Ezt a gesztust Európának meg kellett tennie, az pedig egy külön kérdés, hogy mikor lesz majd ebből szervezeti tagság is. Innentől kezdve a jogi szempontokat erősebben lehet számonkérni, ezért várhatóan hosszú éveknek – vagy akár évtizednek – kell eltelnie, mire a valódi tagság megvalósulhat.
Tehát jó, hogy ez a döntés született, és bölcs lépés volt a magyar kabinet vezetőjétől, hogy belement ebbe a kompromisszumba.
Másrészt viszont megakadályozta az állásfoglalást a bizottság által kért többletbefizetések ügyében, ami miatt bő egy hónap múlva újabb csúcsot kell összehívni. Szerintem itt is jól döntött a magyar kormányfő. Ugyanis ennek a lépésnek csak a felszíne az Ukrajnának szánt juttatás. A miniszterelnök, ha itt következetes akart maradni az általa képviseltekhez, akkor nem tehetett mást. Nem mondhatott igent a többletbefizetésre akkor, amikor Magyarország még nem jutott hozzá azokhoz a forrásokhoz, amelyek részére a szerződés alapján biztosítottak. Nem lehetett az az álláspontja, hogy valóban, eddig egy centet sem kaptunk a jog szerint nekünk járó juttatásokból, de ennek ellenére mi megint befizetünk egy újabb összeget rendkívüli hozzájárulásként.
Biztos vagyok benne, hogy a francia, német, olasz és uniós vezetőkkel való tárgyalásokon szóba került a nekünk szánt támogatások ügye. Mivel a brüsszeli tanácskozás előtt már döntés született e forrásokból történő előleg kifizetésére nagyjából 11 milliárd euró értékben, így valószínű, hogy a fennmaradó, kb. 21 milliárdos összeg folyósításával kapcsolatban garanciákat szeretne kapni a kormány vezetője.
Ma Magyarország egyik legfontosabb nemzeti érdeke, hogy rendezzük kapcsolatainkat az Európai Unióval és hozzáférjünk a minket megillető pénzügyi forrásokhoz. Ez azért nemzeti érdek, mert az uniós támogatások hatalmas segítséget adhatnak annak a gazdasági válságnak a leküzdéséhez, amibe két éve kerültünk. A koronavírus-járvány, az orosz–ukrán háború, az energiaválság minden európai országot sújtott, mégis minket viselt meg a legjobban. A rekordméretű infláció, a pénzünk romlása, a bérek értékének a csökkenése, a fogyasztás visszaesése, a költségvetési egyensúly felbomlása nálunk, magyaroknál eredményezte a legsúlyosabb gazdasági válságot. (Egy friss statisztika szerint a második legszegényebb ország lettünk az unió 27 tagállama közül a fogyasztás tekintetében. Csak Bulgária tudott alulmúlni minket.)
Szemben a magyar kormánypárt által naponta hangoztatott véleménnyel, a szankciók minden országot érintettek az EU-n belül, mégis mi produkáltuk a legnagyobb válságot.
Ennek az oka a kormány hibás gazdaságpolitikájában keresendő, nem pedig az Oroszországgal szembeni közös fellépésben. Hazánk polgárainak többsége megfizette ennek az árát az életszínvonalunk jelentős zuhanásával. Tehát a miniszterelnök tegyen meg mindent annak érdekében, hogy a fejlődésünk fontos motorjaként működő támogatások megérkezzenek Budapestre. Az elhibázott gazdaságpolitika rendbetételét nem várhatjuk mástól, csak a kétharmaddal kormányzó Fidesztől, hiszen a baloldal nincs befolyással a döntésekre. Amikor tudna, akkor sem él ezzel a lehetőséggel, ahol kormányzati pozícióban tevékenykedik – lásd Budapest –, ott pedig gyenge teljesítményt nyújt. A Fidesznek kell rendbe tenni azt, amit elrontott.
Ha már a nemzeti érdeket említettem, akkor e viharos hétvége után az év vége közeledtével érdemes újra leszögezni, hogy politikai hovatartozástól függetlenül mindannyiunknak az az érdeke, hogy hazánk fejlődjön, gyarapodjon, polgárai békében, biztonságban és szabadságban tudják élni életüket. Ilyenkor érdemes egy kicsit távolabbi perspektívából is vetni egy pillantást arra, hogy hol is tartunk, eleget tudunk-e tenni ennek az elvárásnak. Magyarország 1988–90 között a rendszerváltással – amikor demokráciát és piacgazdaságot hoztunk létre, majd 1991-ben lezártuk a szovjet megszállás időszakát –, aztán 1999-ben a NATO-tagsággal, majd 2004-ben az Európai Unióba történő felvételünkkel történelmi esélyt kapott a rendkívüli fejlődésre. Olyan lehetőségek nyíltak meg előttünk, amelyekhez hasonlók az elmúlt 500 évben csak az Osztrák–Magyar Monarchia idején, 1867 és 1918 között álltak a rendelkezésünkre. Ennek eredményeként ma már hazánk a közepesen fejlett országok csoportja helyett a fejlett országok klubjába tartozik. A világ 195 országából ott vagyunk a felső negyed és ötöd határán a fejlettek között, ahogy erre egy elemzés rámutatott a napokban. Mi, magyarok az elmúlt 30 évben a világátlag 139 százalékáról 203 százalékra tornáztuk fel magunkat a vásárlóerő-paritáson mért egy főre eső nemzeti össztermék (GDP) alapján, jelentősen megközelítve Japánt ( 6. ábra a cikkben).
Mindannyian hajlamosak vagyunk a mindennapi gondok között nem észrevenni a nagyobb, távlatosabb folyamatokat. Hazánk útját jó irányba jelölte ki a rendszerváltás, majd a csatlakozás a NATO-hoz és az EU-hoz. Ezek olyan értékek, amelyekre büszkék lehetünk, amelyeket védenünk kell. De mi nem pusztán ehhez mérjük magunkat. Nemcsak azért, mert egykori európai nagyhatalomként más a történelmi léptékünk („Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”), hanem azért is, mert a fejlődésünket elsősorban a hasonló helyzetből induló közép-európai országokkal kell összevetnünk. Mindannyian diktatúrából, tervgazdaságból, szocializmusból és orosz (szovjet) megszállásból érkezünk. (Kivéve a volt Jugoszlávia országait, ahol nem voltak jelen a megszálló csapatok.) Ebből a nézőpontból viszont már nem kedvező a kép.
A régió országai lehagytak minket, fejlődésük gyorsabb, eredményesebb és látványosabb, mint Magyarországé. A már említett elemzés adatai szerint például Románia és Lengyelország 30 éve mélyen leszakadva követtet minket, mára pedig beérték, sőt lehagyták országunkat. (4. ábra a cikkben.) A rendszerváltáskor meglévő vezető szerepünk eltűnt. Nem tudtuk igazán jól kihasználni lehetőségeinket. Ez a megállapítás sajnos kormányoktól függetlenül igaz a XXI. századra:
sem a szocialista-liberális, sem a Fidesz-kormányzat nem volt képes mérsékelni lemaradásunkat a fejlődésben régiós vetélytársainkkal összehasonlítva. Ezért fontos nemzeti érdek végre rendbe tenni a gazdaságot és jól felhasználni az uniós támogatásokat.
De vajon mi lehet az oka a kormányokon átívelő szerény teljesítményünknek? Nos azt gondolom, hogy a legfőbb baj a nálunk komoly történelmi hagyományokkal rendelkező gyilkos ellentét a különböző politikai irányzatok között. A jobboldal ma is nemzetárulónak, idegen ügynököknek tartja a baloldaliakat, míg a baloldal az országot kifosztó diktátor kiszolgálóinak a jobboldaliakat. Mindkét tábor azt gondolja a másikról, hogy valójában csak ideiglenesen tartózkodnak szabadlábon, igazából börtönben lenne a helyük. Akkor fogjuk tudni végre kihasználni megfelelően a lehetőségeinket, ha nem az állandó harc jár az eszünkben, hanem képesek leszünk végre egymással kiegyezni néhány fontos kérdésben. Például az uniós támogatások ügyében. Talán ez most a legfontosabb nemzeti érdek: megőrizve a vitákat, mint a demokrácia éltető erejét, de megtalálni a közöset is, amelyben egyetértésre kell jutnunk.”
Címlap fotó: A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök az Európai Unió tagországai állam- és kormányfőinek kétnapos tanácskozására érkezik Brüsszelben a második napon 2023. december 15-én. Balról Ódor Bálint Magyarország Európai Unió melletti Állandó Képviseletének vezetője, jobbról Havasi Bertalan, a kormányfő sajtófőnöke. Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Fischer Zoltán / MTI
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
