Kós Zoltán 
"...az MSZP drámája – a látványos kormányzati bukás, majd a hosszú agónia – egyszerűen bele volt kódolva a történetbe..."
„Nem indul el a 2026-os választáson az MSZP – jelentette be a kommunista utódpárt elnöksége. Ha mindez 1990-ben hangzik el, megtörténik a katarzis, és a rendszerváltás nem vált volna szóviccek tárgyává. Ez így viszont – figyelembe véve az eltelt évek számát – olyan, mintha a német náci párt a nyolcvanas évekig versenyben maradt volna.
A címben olvasható kérdést Nagy Feró tette fel a közönségnek egy koncerten még azokban az időkben, amikor a párttitkárok az alapszervezeti gyűlések helyett már inkább az éjféli miséket látogatták. Ha kommunisták alatt az MSZMP-utódpártok szavazóit értjük, akkor azt válaszolhatjuk: még vannak, de erősen fogynak. A szocialisták azzal indokolták az áprilisi távolmaradásukat, hogy „ebben a rendkívüli helyzetben csak rendkívüli úton győzhető le a rezsim”. A Magyar Szocialista Párt tehát úgy távozik a közéletből, ahogy bő száz évvel ezelőtt érkezett: a hátsó kapun át, bujkálva, még azt is letagadva, amit mindenki lát.
Ha azonban visszatekintünk a legutolsó, 1988-as névváltoztatás óta eltelt közel negyven évre, el kell ismernünk, hogy nem volt a modern magyar történelemnek még egy olyan kellemetlen, szívós, lecsaphatatlan pártja, mint az MSZP.
A szocialisták – makacs, fegyelmezett szavazóbázisuk és az átmentett vagyon révén – a legnagyobb válságokat is túlélték, a kommunizmus összeomlásának szégyenétől a védelmet nyújtó Vörös Hadsereg távozásán át a végleg legyőzöttnek hitt polgári jobboldal feltámadásáig.
A kádári nosztalgiának köszönhető 1994-es elsöprő győzelem aztán megadta nekik a Kun Béla óta vágyott társadalmi legitimációt, 2002–2010 között pedig, legalábbis egy ideig, szinte már a legyőzhetetlenség mítosza lengte körül a pártot, komoly kétségek közé taszítva az akkor már a Fidesz vezette jobboldalt.
A 2010-es vereségből azonban az MSZP nem tudott felállni, később pedig egymás után húztak el mellette a harmatgyenge baloldali versenytársak, köztük egy generációs szerveződés és egy viccpárt. De hogy is sikerült egyik évről a másikra padlóra küldeni ezt az oly rettegett mamutot? Miért nem tudott az MSZP az ellenzék vezető ereje maradni, stabilizálva a saját helyzetét, ahogy azt például a román kommunista utódpárt, a PSD tette? Valóban a politikai őstehetségnek kikiáltott, ám kormányfőként destruktív és túlmozgásos, ellenzékben pedig a sajátjait hátba döfő Gyurcsány Ferencé a felelősség? Vagy az őt követő, egyre alkalmatlanabb vezetőké? Esetleg az ellenzék ellenzéke szerepben is verhetetlen Fidesznek köszönhető mindez, amelyet épp az MSZP kíméletlen, övön aluli eszközökkel operáló politikája tett edzetté, éberré, és még náluk is kíméletlenebbé?
A felsorolt szereplők közül nyilván mindegyiknek megvan a maga szerepe. De a legfőbb ok valószínűleg az, hogy az MSZP drámája – a látványos kormányzati bukás, majd a hosszú agónia – egyszerűen bele volt kódolva a történetbe. Ha valaki a kilencvenes években egy átlagos sörözőben felvetette volna a törzsvendégeknek Kádár János viselt dolgait – az ’56-os hazaárulástól az ország eladósításáig –, a beszélgetés nagy valószínűséggel egy alapos verésbe torkollott volna. Amikor azonban a Magyar Televízió riportere nem sokkal a millennium után kiment a Nyugati térre, és megkérdezte a fiatal járókelőket, hogy mit tudnak Kádárról, a legtöbben csak annyit tudtak mondani, hogy valami kommunista vezető volt régen.
Ez még a hőskorszakban történt, amikor a választásokon a jobboldali választók összeszorult gyomorral figyelték a szavazóhelyiségeket ék alakban támadó kétmilliós szocialista hadsereget.
A Kádár nevétől zavarba jött fiatalok látványa azonban világossá tette, hogy a választói hűség és háromhatvanas kenyér nosztalgiája egy véges társadalmi erőforrás. Az MSZP hiába volt veszélyesen erős, már nem volt jövője.
Lassan, de biztosan dolgoztak a politikai demográfia vastörvényei, s a táborral együtt végül a párt is távozott.
Ugyanakkor egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy mindez így alakuljon. Ha az MSZP-nek lett volna víziója Magyarországról vagy legalább önmagáról, a törzsszavazók könnyen átörökíthették volna a saját szimpátiájukat az utódaikra. De a vörös behemót belül kongott az ürességtől. A szavazók két évtizeden át csak a Fidesz és az MSZP birkózását látták, intellektuális értelemben azonban a két fő pólust a nemzeti és a liberális gondolat képezte, ahogy az korábban, az ún. népi–urbánus ellentét idején is történt. A szocialisták – bár öröklött internacionalizmusuk és a holdudvarban, például a médiában meglévő összefonódások automatikusan a liberálisokhoz kötötték őket (akik aztán mindvégig paraziták módjára használták a nagy tohonya testet) – valójában beszorultak e két pólus közé. Noha képesek voltak arra, hogy személyeken (Kádár, Pozsgay, Horn, Kovács) túlmutató identitást építsenek ki maguknak, a nosztalgián túlmutató tartalom híján ezt nem tudták generációkon átívelően hasznosítani.
Már Csurka István megírta az elhíresült 1992-es dolgozatban, hogy a korábban polgári radikális, urbánus és liberális, napjainkban pedig főleg woke vagy globalista néven ismert irányzat hazai képviselői milyen rugalmassággal – hol mikropártokon, hol civil szerveződéseken, hol pedig személyek laza hálózatán keresztül – érvényesítették mindig is az érdekeiket a honi politikában.
Velük ellentétben a Magyar Szocialista Párt egy egyszeri, megismételhetetlen, sajátos képződmény: Kádár János utódpártja, tele ravaszkodási hajlammal, ám nélkülözve a liberálisokra olyannyira jellemző alak- és színváltó képességeket.
Ha majd megírják az MSZP hivatalos nekrológját, bizonyára nem felejtik el felsorolni az elődpártok (KMP, MKP, MDP, MSZMP) nevét, évszámokkal, vezetőkkel, ahogy illik. De tegyük hozzá, hogy ez így nem teljesen igazságos. Szociológiailag az MSZMP tekinthető a szocialisták egyetlen valódi elődpártjának, amely viszont ebből a szempontból nem azonos a Rákosi vezette MKP-vel és MDP-vel. Tellér Gyulától tudjuk, hogy
az ávósokat is magába foglaló Rákosi-klikk leszármazottjai – lényegében a későbbi SZDSZ – vissza akarták szerezni a kommunista párton belüli hatalmat (a „Kádárnak mennie kell!” szlogen innen, és nem a későbbi antikommunista törekvésekből eredeztethető), majd miután ez a törekvésük kudarcot vallott, belső ellenzékből külső ellenzékké váltak.
Amikor Orbán Viktor 1994-ben, az MSZP és az SZDSZ koalíciókötésekor azt mondta, hogy összenőtt, ami összetartozik, nagy valószínűséggel erre az előtörténetre célzott.
A balliberális blokkon belüli határvonalak, bár léteznek, épp az ilyen egymásra találások miatt nem olyan merevek, mint ahogy azt az MSZP–SZDSZ névkettős mutatja. Nomenklatúrakutatásnak hívják a történelemtudománynak azt a speciális szakterületét, amely klikkekre, érdekcsoportokra, s ha kell, személyekre bontva vizsgálja az egykori kommunista elit belső – politikai irányzatok, lojalitási hálók, családi és baráti kapcsolatok, ágazati bekötöttségek stb. szerint bonyolított – harcait és szövetségkötéseit.
Külső szemlélőként a magunk részéről ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy a Fidesz egyeduralkodóvá válása és tartós kétharmados kormányzása sokkolta a baloldalt, s e hatás következtében a korábbi belső válaszfalak végleg értelmüket veszítették. Napjainkban a túlélésre játszók összevissza irányban zajló futkorászása jellemző; most éppen a Tisza tűnik egy olyan gyűjtőpártnak, amely magához vonzza a szocialisták aranykorának levitézlett, de még életképes figuráit.
Kivéve azokat, akik jelenleg a legerősebb (értsd: parlamenti bejutásra talán még esélyes) hagyományos baloldali párt, a Demokratikus Koalíció keretén belül küzdenek a saját jövőjükért. A DK, bár jogilag új képződmény, politikai értelemben szintén kommunista utódpártnak tekinthető, hiszen a legbennfentesebb kommunista család, az Apró-klán tagjai hozták létre, méghozzá a szocialisták bázisán, megnyilvánulásaiban pedig a legrosszabb hungarobolsevik hagyományokat viszi tovább, legyen szó a határon túli magyarok elleni legújabb kampányról, a főispán megnevezés betiltásának ötletéről, vagy éppen a nemesi címek és a társadalmi megszólítások elleni – aktualitását tekintve nehezen érthető – minapi kirohanásról.
És ha már utódszervezetekről beszélünk, említsük meg röviden a Munkáspártot is, amelyben – igaz, már más néven – az MSZMP 1988-as kettészakadása után kisebbségben maradt anyapártot tisztelhetjük (ahogy akkoriban mondták, ők vitték Marxot, az MSZP pedig a Tőkét). S bár Thürmer Gyuláék megható következetességgel ápolják ma is az Eszmét és Kádár János emlékét, érdekes módon egyedül ők képviselik ma hazánkban a nemzeti érzelmű baloldali politikát.
Ami pedig az MSZP-t illeti, mindannyian emlékszünk arra, amikor a párt egyik elnöke (akkor éppen külügyminiszterként) arra oktatta a magyarokat, hogy tanuljanak meg kicsik lenni. Ha ezzel az idézettel vágnánk vissza az MSZP-nek, az ma már kifejezetten jókívánságnak minősülne. Azonban hiába tűnik el a Párt a süllyesztőben, a kádárizmus lényege – a megalkuvás, a középszerűség, a hitetlenség – valószínűleg még nagyon sokáig velünk marad. Ilyen értelemben egy nagy és szomorú igennel kell felelnünk a címben feltett kérdésre.
Csepeli Kálmán”
Fotó forrása / Eredeti írás: mkdsz.hu
About the Author
Nagy István